London: Brexit után Starmerexit Tíz év alatt hét miniszterelnöke lehet az Egyesült Királyságnak

Az amerikai Szenátus az iráni háború leállítására szólította fel Donald Trumpot, már több republikánus is a demokratákkal szavazott. A brit kormányválság tíz évvel a Brexit-szavazás után is folytatódik. Keir Starmer lemondásának bejelentését követően Andy Burnham, Manchester korábbi polgármestere az esélyes utód. Legerősebb riválisa a Munkáspárton belül, Wes Streeting már visszavonta jelöltségét. Burnham így akár már júliusban miniszterelnök lehet.  Zelenszkij ukrán elnök postán küldte vissza a jobboldali lengyel elnök által visszavont kitüntetést – az ostoba viszályra egy ukrán katonai egység elnevezése miatt került sor. Kolumbiában a jobboldal vezetője, De la Espriella szoros győzelmet aratott az elnökválasztás második fordulójában. A közel-keleti helyzet továbbra is fontos téma. A végén kitérünk a hágai NATO-csúcsra és Európa szerepére a nemzetközi színtéren.  – Átlapoztuk a világsajtót Moszkvától Sydneyg és Londontól Tokióig.

Az iráni háború

A londoni The Telegraph című, 1855-ben alapított konzervatív napilap ezt írja:

„Aligha hiszi el bárki is, hogy Trump amerikai elnök újra akar indítani egy olyan háborút, amelyet nyilvánvalóan szinte mindenáron be akar fejezni. Az elnök fő célja most a Hormuzi-szoros újranyitása, amelyet Irán nyilvánvalóan alkualapként kíván felhasználni, ha nem kapja meg azt, amit akar. Teherán úgy véli, hogy zsarolhatja a világot azzal, hogy tetszés szerint lezárja ezt a létfontosságú vízi utat – ami a nemzetközi tengerjog és a szabad kereskedelemhez való jog égbekiáltó megsértése.”

A torinói La Stampa című, egyik legrégibb olasz liberális, régebben antifasiszta, antikommunista napilap ezt jegyzi meg:

„A Washington és Teherán által szerdán aláírt megállapodás 14 záradéka közül az első a katonai műveletek azonnali és végleges leállítását – minden fronton, beleértve Libanont is – nevezi meg. Ha az izraeli hadsereg nem vonul vissza, a záradék érvénytelenné válik, és Irán ismét lezárhatja a Hormuzi-szorost. Hormuz nélkül pedig a piacok összeomlanak, és a Teheránnal kötött megállapodás, amelyet Trump amerikai elnök második ciklusának trófeájaként akar bemutatni, értéktelenné válik. Libanon az a pont, ahol ennek a háborúnak az összes egyenlete összefut. És Libanon azonban nem volt a tárgyalóasztalnál a svájci Bürgenstockban.”

A tokiói Nihon Keizai Shimbun című, a világ legnagyobb példányszámban megjelenő pénzügyi és gazdasági napilapjának  vendégkommentátora szerint:

„A bürgenstocki tárgyalások első fordulójának egyik eredménye egy kommunikációs csatorna létrehozása a Hormuzi-szorosban való kereskedelmi hajózás biztosítására. Világossá vált azonban, hogy a Libanon és Izrael közötti kapcsolatok kulcsfontosságúak lesznek a stabil tűzszünethez. Összességében most az a benyomás, hogy nem lesz könnyű 60 napon belül végleges megállapodást elérni.”

Az amerikai szenátus az iráni háború leállítására szólította fel Donald Trumpot, több republikánus átszavazott a demokratákhoz, írja a budapesti Népszava című baloldali napilap:

„A republikánus többségű amerikai szenátus elfogadta azt a határozatot, amely követeli Donald Trumptól, hogy állítsa le az általa és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök által indított iráni háborút, vagy kérje a Kongresszus jóváhagyását a katonai akciók előtt. Ugyanezt a határozati javaslatot fogadta el az amerikai képviselőház is június elején – számolt be róla a CNN.

A határozat törvényi erővel nem bír és az elnök aláírása sem szükséges hozzá, így nem ebből a szempontból van jelentősége, hanem azért, mert az 1973. évi háborús hatáskörről szóló határozat (War Powers Resolution) elfogadása óta először történt olyan, hogy a Kongresszus mindkét háza olyan együttes határozatot hagyott jóvá, amely az elnököt katonai művelet befejezésére utasítja. A Szenátus úgy fogadta el 50:48 arányban a dokumentumot, hogy négy republikánus szenátor – Rand Paul, Susan Collins, Lisa Murkowski és Bill Cassidy – a demokratákkal együtt szavazott, további két republikánus pedig – Mitch McConnell és Dave McCormick – távolmaradt. Ezzel szemben a demokraták közül csak egy szenátor, John Fetterman szavazott a határozat ellen.

Egy, a BBC-nek nyilatkozó elemző, Laura Blumenfeld hangsúlyozta, hogy a határozat jogilag semmiképp sem tekinthető »bilincsnek«, inkább egy »csuklóra csapásnak«. Ugyanakkor a döntés az amerikai nép érzelmeit tükrözi és fokozza a nyomást a Fehér Házon. Az amerikaiak többsége ugyanis nem támogatja Donald Trump iráni háborúját, a vérontáson felül már csak azért sem, mert jelentősen megugrottak miatta az üzemanyagárak.

Donald Trump a szokásos módján reagált a döntésre. Saját közösségi oldalán, a Truth Social-on rosszul időzítettnek és értelmetlennek nevezte azt, amivel szerinte »segítséget és vigaszt nyújtanak az ellenségnek«. Majd a demokraták mellett szavazó négy republikánus szenátort »vesztesnek« titulálta. »Ezek a szenátorok csak megnehezítették a dolgomat, de így vagy úgy el fogom végezni, mert mindig elvégzem!« – tette hozzá.”

Londoni kormányválság

Starmer miniszterelnök hétfő reggel bejelentette lemondását. A londoni Daily Telegraph című, konzervatív napilap ebben az összefüggésben Manchester polgármesterének, Andy Burnhamnek ambícióira összpontosít:

„A toryk válságát legalább részben olyan fontos események váltották ki, mint a Brexit és annak utóhatása, valamint a COVID-járvány kezelése. De mi okozza a Munkáspárton belüli zűrzavart? Nincs példa arra, hogy egy miniszterelnököt, aki kevesebb mint két évvel ezelőtt több mint 160 mandátumot szerzett a képviselőházban, a saját pártja menesztse. Andy Burnham személyes ambíciói részben magyarázzák a helyzetet, de mégis inkább a Munkáspárt problémáinak tünetei, mint okai. Burnham nem lett volna képes megbuktatni Keir Starmert, ha a miniszterelnök akár csak csekély vezetői képességeket vagy politikai éleslátást is mutatott volna. A teljes kudarc ebben a tekintetben, valamint az állandó politikai fordulatok miatt tették őt sebezhetővé.”

Az amszterdami De Volkskrant című közép-baloldali napilap ezt jegyzi meg:

„Még Andy Burnham – vagy bármely másik munkáspárti miniszterelnök – is átvenné az irányítást egy rosszul működő ország felett. A Brexit ígéretei továbbra sem teljesültek; ennek az ellenkezője történt. Nagy-Britannia gazdaságilag rosszabbul teljesít, mint más nagyobb európai ország, Németország kivételével. Sem a konzervatívoknak, sem pedig a Munkáspártnak nem sikerült a Brexit után helyreállítania az országot. A közvélemény-kutatásokban most a »Reform UK« [euroszkeptikus párt, amit Nigel Farage és a Brexit Párt politikusai alapítottak] vezet, Nigel Farage pártja, azé a politikusé, aki mindenki másnál többet kampányolt a Brexitért.”

A stockholmi Dagens Industri című gazdasági napilap ezt írja:

„Tíz év telt el azóta, hogy a britek az EU-ból való kilépés mellett szavaztak. A Brexit rossz volt az Egyesült Királyság számára. A remény, hogy Európa nélkül jobb globális helyzetben lesznek, szertefoszlott – különösen a geopolitikai feszültségek és kereskedelmi háborúk idején. A brit gazdaság stagnál. London szerepe globális pénzügyi központként már nem biztonságos. A társadalom polarizáltabb, mint régóta volt. Nem véletlen, hogy Nagy-Britanniának hat miniszterelnöke volt az elmúlt tíz évben.”

A madridi El País című közép-baloldali napilap hasonló nézetet vall:

„A 2016-os destabilizáló lökéshullám még nem csillapodott le. Ez a Brexit kijózanító öröksége: az egy főre jutó GDP a becslések szerint hat-nyolc százalékkal alacsonyabb, mint amilyen az EU-ból való kilépés nélkül lett volna. A Washingtonnal való különleges kapcsolatra vagy a »globális Nagy-Britannia« újjászületésére vonatkozó remények szertefoszlottak. Ugyanilyen súlyos, ha nem súlyosabb, a társadalmi megosztottság, amelyet az Európával való szakítás hagyott maga után.”

Burnham üzenete egyszerű, írja a londoni The Guardian című független napilap:

„Andy Burnham még nem a Munkáspárt vezetője, de a lelkesedés, amellyel Westminsterben fogadták, arra utal, hogy sok képviselő elkerülhetetlennek tartja felemelkedését. Sir Keir problémája az volt, hogy csak részleges megoldásokat kínált, miközben az ország erkölcsi víziót akar. Nem tudta megmagyarázni, mi romlott el, vagy min kellene változtatni. Burnham jobban átlátja a problémákat. A közvélemény azonban nem fogja megjutalmazni a Munkáspártot pusztán azért, mert új kormányzati modellt hozott létre. Csak akkor fogja megjutalmazni, ha olcsóbbá, könnyebbé és biztonságosabbá teszi az életet. Burnham meggyőző elemzést adott a választóknak mindarról, ami nem működik Nagy-Britanniában. Sir Keirrel ellentétben neki van egy narratívája. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e meggyőző befejezése is.”

Krónikus instabilitás a Brexit következményeként, írja a madridi El Mundo című közép-baloldali napilap:

„Keir Starmer lemondása a legújabb bizonyítéka annak a krónikus instabilitásnak, amelybe a Brexit egy évtizeddel ezelőtt az Egyesült Királyságot taszította. Az Európából való kilépésért árat fizetett egy törékeny kormányzati környezet, amelyet most egyre inkább a belső problémák uralják. A tíz évvel ezelőtti szakítás széttöredezte a pártrendszert és meggyengítette mind a Munkáspártot, mind a Konzervatívokat. A Brexit, amelyet az ország politikai, gazdasági és társadalmi megosztottságának varázspálcájaként emlegetnek, és amely az EU-t teszi bűnbakká minden bajért, nem hozta meg az ígért gazdasági csodát. Nem enyhítette a bevándorlással, a decentralizációval vagy az adópolitikával kapcsolatos feszültségeket, és nem indította el a brit globális befolyás új korszakát.”

Zelenszkij és a lengyel érdemrend

A varsói Gazeta Wyborcza című, legnagyobb példányszámban megjelenő lengyel bal-liberális napilap így magyaráz:

„A naiv megfigyelők megjegyzik, hogy a Kreml most »pezsgőt bont« és örül az »érem körüli vitának«. De ami Lengyelországból jön, azt könnyen el lehet adni az oroszoknak annak megerősítéseként, hogy Putyin orosz elnök jogosan támadta meg Ukrajnát. A Moszkvában évek óta hangoztatott jelszavak szerint Putyinnak azért kellett cselekednie, mert Kijevben »neonácizmus«, »fasizmus« és »Hitler leszármazottjai« vannak. A Kreml ügyesen dolgozza fel a Varsóból érkező jeleket könnyen emészthető propagandaanyaggá, és ezt használja fel egy olyan háború szítására, amely egyre inkább elveszíti a közvélemény támogatását.”

Még az ellenfelek is szolidaritást vállalnak Zelenszkijjel, írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung című polgári-konzervatív napilap:

„Újabb csomagok érkeznek mostanában Ukrajnából Lengyelországba.  Leonyid Kucsma, Viktor Juscsenko és Petro Porosenko volt ukrán elnökök is visszaadták a Fehér Sas Rendet, amelyet Lengyelország egykor adományozott nekik. Karol Navrocki lengyel elnök döntése, miszerint megvonja Lengyelország legmagasabb kitüntetését a jelenlegi ukrán államfőtől, hiba volt – jelentette ki Zelenszkij elődje, Porosenko.

Zelenszkij és Porosenko kapcsolata rendkívül feszült, de ahogy az Donald Trump amerikai elnök tavalyi, zelenszkij elleni támadásai után is történt, az ellenzék ismét szolidaritást vállal Zelenszkijjel. A hétvégén Zelenszkij a Nova Poschta magánposta egyik fiókjában adta fel a 2023-ban odaítélt, most visszavont Fehér Sas Rendet Navrocki hivatalos rezidenciájának címére.

Az érem ceremónia nélküli visszaadását azonnal »a lengyel nemzet ismételt megsértéseként« értelmezték, ahogy azt Agnieszka Jędrzak, az Elnöki Kancellária államtitkára hétfőn bejelentette. Kitért Zelenszkij azon megjegyzésére is, miszerint olyan politikusok, mint II. Katalin, Mussolini és Gerhard Schröder volt német kancellár nem kapták meg ugyanezt a kitüntetést. »Az első kettő már régóta halott, és Lengyelország nem vonja vissza posztumusz az érmeket« – magyarázta Jędrzak. Bár Schröder a putyini Oroszország nevében végzett tevékenysége káros volt Lengyelországra és Európára nézve, »soha nem sértette meg a lengyel nemzetet olyan nyíltan, mint Ukrajna elnöke«. Schröder hivatali ideje alatt »Németországban nem állítottak Hitler és Himmler tiszteletére emlékművet«, és egyetlen Bundeswehr-egység sem kapta meg az »SS Hősök« címet.

A két említett már régóta halott, és Lengyelország nem vonja vissza posztumusz az érmeket. Az összehasonlítás rávilágít Lengyelország reakciójának mértékére az UPA Hősei címmel kapcsolatban, amelyet Zelenszkij adományozott az ukrán különleges erők egyik egységének. Az UPA, egy ukrán földalatti hadsereg, amely a második világháború alatt és után a független Ukrajnáért harcolt, de több mint 100 000 lengyel civil lemészárlását is elkövette, ellenséges szervezetnek számít Lengyelországban.

Ukrajnában azonban különös hangsúlyt fektetnek az UPA Vörös Hadsereg elleni küzdelmére, amely az 1950-es évekig tartott, és amelynek hagyományában Ukrajna jelenlegi védelmezői is látják magukat. Széles körű elismerésnek örvendenek az ukrán lakosság körében, ezért Zelenszkij – annak ellenére, hogy tisztában volt a lengyel nézőponttal – úgy döntött, hogy az egységnek adományozza ezt a címet.

2023-ban Navrocki, a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének akkori vezetője kijelentette, hogy Ukrajnának joga van »saját hősöket választani, még akkor is, ha Sztyepan Banderának vagy Roman Suhevicsnek hívják őket«. Bandera az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) szélsőséges-nacionalista szárnyának vezetője, Suhevics pedig az UPA egyik parancsnoka volt, mindketten ellentmondásos személyiségek még Ukrajnán belül is. […]

Ukrajna nagy áron védi Lengyelországot és Európát – mondta Zelenszkij az ukrán televízióban. »Katonáink maguk választanak hősies nevet az egységüknek, és elnökként és főparancsnokként támogatnom kell őket.« Navrockij követelte, hogy vonja vissza a címet. Zelenszkij ugyanakkor figyelmeztette Varsót. »Mi és a lengyelek nem lehetünk mások, mint partnerek és barátok, mert szomszédok vagyunk« – mondta. »Ez azonban egy politikai küzdelem, amely nagyon veszélyes eszkalációhoz vezethet.« A gyűlöletből nem szabad politikai hasznot húzni. Ukrajna nélkül senki sem lesz képes megvédeni Lengyelországot. »Ha nincs Ukrajna, nem lesz biztonságos Lengyelország sem«, mondta.”

Választások Kolumbiában

A barranquilai El Heraldo című közép-baloldali napilap ezt írja:

„Mindössze tizenegy hónap alatt a 47 éves politikus politikai tapasztalat nélküli jogászból köztársasági elnökké vált. Ez a felemelkedés csak számos tényező kölcsönhatásával magyarázható. De la Espriella személyes stílusán keresztül új célcsoportokat ért el, és a hagyományos politikai struktúrákon kívül sikeres személyiség imázsát ápolta. Retorikai elemeket vett át olyan személyiségektől, mint Donald Trump vagy Javier Milei, és azokat a kolumbiai aktuális problémákhoz, különösen a biztonság hiányához igazította. Ugyanakkor foglalkozott a Gustavo Petro baloldali kormányával szembeni elégedetlenséggel is.”

Az isztambuli ​​BirGün című baloldali napilap állítása szerint:

„Ezek a választások fordulópontot jelentenek az egész latin-amerikai régió számára. Az elmúlt években Argentína, Chile, Ecuador, El Salvador és Honduras is jobbra tolódott. A korábban kolumbiai kormányzat volt az egyik utolsó védőbástyája a baloldali trendnek. De la Espriella elnöksége azonnal az úgynevezett »amerikai hátsó udvar« előőrsévé változtatná az országot. A Trump-adminisztráció ezen neokolonialista projektjének fő célja a régió független és progresszív kormányainak elszigetelése.”

A Rio de Janeiró-i O Globo című konzervatív napilap is hasonló állásponton van:

„De la Espriella választási győzelme a populista és radikális jobboldal felemelkedését tükrözi Latin-Amerikában, amelyet Donald Trump inspirált és támogatott. Országa hasonló problémákkal néz szembe, mint Brazília: magas költségvetési hiány és reformra szoruló egészségügyi rendszer. Továbbá a gerillák és a kábítószer-kereskedők egyre nagyobb területeket ellenőriznek. A populisták azonban általában gyorsan szembesülnek a valósággal. A polarizáció választási győzelemhez vezethet, de katasztrofális a köztámogatástól függő projektek megvalósítása szempontjából.”

Közel-keleten a helyzet változatlan

A moszkvai Nyezavisszimaja Gazeta című ellenzéki napilap az Egyesült Államok közel-keleti konfliktusba való beavatkozásának lehetséges hatását vizsgálja az ukrajnai háborúra és ezt írja:

„Trump Iránra fordította figyelmét, de ugyanakkor felgyorsíthatná a Moszkva és Kijev közötti konfliktusrendezési folyamatot is. Szankciókkal nyomást gyakorolhatna Moszkvára. Azt is követelheti, hogy Zelenszkij mondjon le területi igényeiről és fogadja el Oroszország feltételeit. És  számíthat arra is, hogy ezek a nyomásgyakorló mechanizmusok nagyon gyorsan érvénybe léphetnek.”

A közel-keleti konfliktusban Trump amerikai elnök tűzszünetet hirdetett Izrael és Irán között. Az ausztrál Sydney Morning Herald című közép-jobboldali napilap így ír:

„Ez valóban örök puccs lesz – ha a tűzszünet kitart. De még mindig sok a kérdés. Teljesen megsemmisítették Irán nukleáris létesítményeit? Ha igaz, hogy Irán teljes nukleáris potenciálját épp most semlegesítették, az ország furcsán nyugodtan viselkedik. A katari amerikai bázis elleni megtorló támadás minimális, bejelentett és megtervezett volt; lényegében a legszükségesebb volt – puszta formalitás. Tényleg ennyi lenne az egész?”

A hongkongi Ming Pao című centrista és moderáltan pro-demokratikus tendenciájú napilap azzal a találgatással foglalkozik, hogy az Irán elleni támadások célja vajon a rezsimváltás-e:

„Amennyiben ez igaznak bizonyul, a katonai konfliktus nem ér véget, és az iráni uralkodók minden rendelkezésükre álló eszközzel harcolni fognak fennmaradásukért. Most, hogy Netanjahu és Trump katonai fölényre támaszkodva kinyitották Pandora szelencéjét, a helyzet a régióban teljesen kicsúszhat az irányítás alól.”

NATO-csúcs és Európa szerepe

A stockholmi Dagens Nyheter című lap arra figyelmeztet, hogy a NATO-csúcstalálkozón nem szabad szem elől téveszteni az ukrajnai háborút:

„Az európaiaknak bizonyítaniuk kell, hogy képesek megerősíteni nemzetvédelmi képességeiket. Ugyanakkor növelni kell Ukrajna támogatását. Mindez pénzbe fog kerülni – de megéri az árát. Mert az ukrán hősök, akik már négy éve a lövészárkokban vannak, a legfontosabb védelmi vonalunkat jelentik az imperialista Oroszországgal szemben. Bármi is történik ezután Iránban, egyértelmű, hogy Trumpot nem érdekli Európa – Putyint azonban annál inkább.”

A bécsi Der Standard című szociál-liberális napilapnak ez a véleménye Európa nemzetközi szerepéről:

„A 27 EU-tagállam verbális óriást képvisel a globális kül- és biztonságpolitikában. A válságok és háborúk valós világában azonban csupán törpék. Az EU-szerződések szilárdan rögzítik azt az akaratot, hogy aktívan részt vegyenek a világpolitikában egy demokratikus, szabad és igazságos világ megformálásában, nemcsak gazdaságilag és diplomáciailag, hanem biztonságpolitikailag is. Amint azt Oroszország Ukrajna elleni hódító háborúja, de különösen a Közel-Keleten a Hamász Izrael elleni támadása óta, valamint az azt követő izraeli önvédelmi háborúk a terrorszervezetek és ősellensége, Irán ellen is bizonyítják, ez csupán elméleti elkötelezettség. Az egyesült Európának alig van befolyása. Ha az európaiak szerepet akarnak játszani egy jövőbeli, az USA és Kína által uralt globális rendben, és biztosítani akarják a jólétüket, akkor a saját biztonságukat a saját kezükbe kell venniük. És ez magában foglalja, akár tetszik, akár nem, a katonai erőt is.”

[icn name=”camera”] Lapszemle. Napilapok a világ minden tájáról (Illusztráció: Pixabay)