Budapest és Belgrád kapcsolata alapvetően átalakulhat, a vajdasági magyar politikai elit elveszítheti eddigi kiváltságos helyzetét, miközben Magyarországnak és Szerbiának egyaránt szembe kell néznie saját történelmi örökségével és a demokrácia újjáépítésének kihívásaival – erről beszélt a Vreme hetilapnak adott interjújában Stefano Bottoni történész, amit a balk.hu szemlézett.
Orbán Viktor választási vereségét Szerbiában a szokásosnál is nagyobb figyelem kísérte. Ennek oka nem csak az, hogy Magyarország szomszédos állam, hanem az a különösen szoros politikai, gazdasági és személyes kapcsolat, amely az elmúlt években Orbán és Aleksandar Vučić rendszere között létrejött.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Budapest és Belgrád együttműködése jóval túlmutatott a hagyományos államközi kapcsolatokon. A két vezetés hasonló politikai nyelvet beszélt a szuverenitásról, a Nyugattal szembeni ellenállásról, a migrációról és a nemzeti érdek elsőbbségéről. Eközben Magyarország a szerbiai gazdaság, energetika, média és kisebbségpolitika egyre több területén jelent meg.
A Vreme ennek a kapcsolatnak a jövőjéről kérdezte Stefano Bottoni történészt, Orbán rendszerének egyik legismertebb kutatóját. Bottoni szerint a magyarországi változás lehetőséget teremt egy demokratikus fordulatra, de önmagában egy választási vereség még nem számolja fel azt a politikai, gazdasági és intézményi hálózatot, amelyet a Fidesz hosszú idő alatt épített ki.
Bottoni értelmezésében a magyarországi hatalomváltás egyik legfontosabb tanulsága, hogy egy autoriter rendszer választási veresége és tényleges lebontása két különböző folyamat.
A kormány ugyan távozhat, de a régi rendszer emberei továbbra is ott maradhatnak az ügyészségen, az államigazgatásban, a gazdasági intézményekben, a médiában és az állami vállalatok élén. Ezeket a struktúrákat nem lehet egyik napról a másikra eltávolítani anélkül, hogy az állam működése ne kerüljön veszélybe.
Ez különösen nehéz akkor, ha a rendszer saját embereket ültetett azokba az intézményekbe, amelyeknek a korábbi hatalom visszaéléseit kellene kivizsgálniuk. Amíg például az ügyészi szervezet kulcspozícióiban olyan tisztségviselők maradnak, akiket éppen a politikailag érzékeny ügyek eltussolására választottak ki, addig a korrupciós ügyek feltárása is rendkívül lassú és nehézkes marad.
Bottoni ezért arra figyelmeztet, hogy a demokratikus fordulatot nem lehet csupán személycserére korlátozni. Ha a rendszer politikai vezetője távozik, de az alatta kialakult klienshálózat és intézményi függőség érintetlen marad, akkor a demokratikus átalakulás könnyen félbemaradhat.
A történész szerint a Fideszt legyőző Tisza Párt rendkívül széles választói koalíciót hozott létre, ami a kormányzás során komoly kockázattá válhat. A Fidesz visszatérésénél nagyobb veszélynek tekinti a demokratikus kiábrándulást: azt a helyzetet, amikor a társadalom ugyan megszabadul egy autoriter vezetéstől, de rövid időn belül elveszíti a hitét az új rendszerben is.
Bottoni szerint Orbán Viktor rendszerének egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy miközben politikailag folyamatosan bírálta az Európai Uniót, gazdaságilag rendkívüli mértékben függött az uniós támogatásoktól.
A jogállamisági viták önmagukban kevéssé zavarták a magyar vezetést. Az igazi törést az okozta, amikor Brüsszel ténylegesen visszatartotta az uniós forrásokat. A rendszer gazdasági hálózata ugyanis jelentős részben az európai pénzek újraelosztására épült.
Ez Bottoni szerint lényeges különbség Orbán és Vučić helyzete között. Magyarország uniós tagállamként közvetlenül hozzáfért azokhoz a forrásokhoz, amelyek táplálták a politikai-gazdasági rendszert. Szerbia ezzel szemben nem tagja az Uniónak, ezért a belgrádi hatalom mozgástere és függőségi rendszere másképpen alakult ki.
Vučić geopolitikai politikája ráadásul hosszú ideig elfogadható volt az európai szereplők jelentős része számára. A szerb elnök egyszerre ígért stabilitást, együttműködést és európai integrációt, miközben jó kapcsolatokat tartott fenn Oroszországgal és Kínával is. Emiatt Brüsszel sokáig inkább partnerként, mint felszámolandó autoriter problémaként kezelte.
A történész szerint az európai irány elfogadása Szerbia számára azt is jelentené, hogy tudomásul kell vennie Koszovó államiságát, Bosznia-Hercegovina önállóságát és azt, hogy Belgrád nem rendelkezhet tartós politikai ellenőrzéssel a környező államok szerb közösségei felett.
Az interjú egyik legérzékenyebb része a magyar kisebbségi politika jövőjével foglalkozik.
Bottoni szerint az új budapesti vezetés várhatóan alapvetően másként viszonyul majd a szomszédos országok magyar politikai elitjéhez. A Fidesz az elmúlt másfél évtizedben jelentős pénzügyi és politikai támogatást nyújtott ezeknek a szervezeteknek, amelyek cserében többnyire feltétlen lojalitást tanúsítottak Orbán Viktor iránt.
Szerbiában ezt a rendszert mindenekelőtt a Vajdasági Magyar Szövetség testesítette meg, amely egyszerre vált Budapest és Belgrád szövetségesévé. A párt vezetése szoros kapcsolatot ápolt a Fidesszel, miközben Vučić rendszerének stabil parlamenti és helyi partnere lett.
Bottoni arra számít, hogy az új magyar kormány jelentősen csökkentheti a határon túli politikai elitek támogatását, és az eddiginél szigorúbb feltételekhez kötheti a pénzek felhasználását. Nem azért, mert lemondana a külhoni magyar közösségekről, hanem azért, mert különbséget kíván tenni a közösségek támogatása és a helyi pártelitek finanszírozása között.
Az új budapesti vezetés szemében ezek az elitek nem pusztán Orbán szövetségesei voltak, hanem több esetben a helyi autoriter rendszerek partnereivé is váltak. A magyarországi hatalomváltás így nemcsak pénzügyi, hanem politikai elszámoltatást is hozhat számukra.
Bottoni szerint a határon túli magyar politika átalakulásának egyik alapelve az lehet, hogy Budapest többé nem kívánja politikailag irányítani a szomszédos országok magyar közösségeit.
Ez szakítást jelentene azzal az elképzeléssel, amely szerint a magyar kormány a teljes Kárpát-medencei magyarság politikai központja, és joga van meghatározni, mely pártok és vezetők képviseljék a külhoni közösségeket.
Az új modellben a magyar állampolgárság, az oktatási és kulturális támogatások, valamint a schengeni térhez kötődő előnyök megmaradhatnak, de ezek nem jelentenének automatikus politikai felhatalmazást a helyi elitek számára.
A történész értelmezésében a külhoni magyarság többé nem élhetne vissza azzal a gondolattal, hogy Trianon örökös áldozataként feltétel nélkül jogosult Budapest támogatására. A történelmi trauma elismerése nem jelentheti azt, hogy bizonyos pártok és vezetők évtizedeken át ellenőrzés nélkül használhatják fel a magyarországi közpénzeket.
A magyarországi hatalomváltás Szerbiában is átrendezheti az erőviszonyokat. Vučić elveszített egy olyan uniós szövetségest, aki rendszeresen védelmébe vette Belgrádot, támogatta Szerbia gyorsított csatlakozását, és politikai legitimációt biztosított a szerb vezetésnek. Ezzel egyidejűleg a Vajdasági Magyar Szövetség is nehéz helyzetbe kerülhet, mert egyszerre függött a budapesti támogatástól és a belgrádi hatalmi együttműködéstől.
Bottoni értelmezése szerint azonban a változás nem egyszerűen arról szól, hogy az egyik politikai tábor támogatása megszűnik, és egy másik veszi át a helyét. Sokkal mélyebb fordulat következhet be: Budapest lemondhat arról az igényéről, hogy a határon túli magyar közösségeket politikailag felügyelje, és ezzel megszakadhat az a rendszer is, amelyben a kisebbségi elitek a magyar kormány támogatásáért cserébe helyi autoriter vezetéseket szolgáltak ki.
Ez Szerbiában különösen érzékeny kérdés. A vajdasági magyar politikai elit az elmúlt években nemcsak Orbán, hanem Vučić rendszerének is szerves részévé vált. Egy budapesti irányváltás ezért a szerbiai magyar politikában is olyan vákuumot teremthet, amely új szereplők és új képviseleti formák megjelenéséhez vezethet.
Arról, hogy a berlini magyarok szava miért érhet többet, mint a szabadkaié, hogy mi a szerb, a magyar és az orosz múlt közös terhe, mi kötötte össze Magyarországot és Szerbiát, és mi várható, bővebben ITT és ITT olvasható.
Stefano Bottoni (Forrás: Vreme)
