Rózsa Zsombor: Amikor már a gyerekek öröme is politikai kérdéssé válik Hogyan próbálták ellehetetleníteni a Sakktivityt

Tizenkettő évvel ezelőtt megálmodtam egy játékot. Egy olyan sakkvetélkedőt, amelyben a sakk kilép a megszokott keretei közül, ahol a gyerekek együtt játszhatnak ismert művészekkel, sportolókkal, közéleti személyiségekkel és világsztárokkal. Ahol a versengésnél fontosabb az élmény, a győzelemnél az együttműködés, és ahol minden gyermek megtapasztalhatja, milyen nagyszerű érzés egy közösséghez tartozni.

Ebből az álomból született meg a Sakktivity, amely mára Vajdaság egyik nemzetközileg legismertebb magyar kezdeményezésévé vált, és tudomásom szerint az egyetlen olyan vajdasági magyar gyermekvetélkedő, amelynek híre valóban bejárta a világot.

A Sakktivityt bemutatták a Sakkolimpián, nyolc éven keresztül képviselte Szerbiát a Világsakkfesztiválon, nemzetközi oktatási és sakk-konferenciákon mutathattam be világszerte és a nemzetközi Sakktivity-táborokba pedig öt kontinens több mint harminc országából érkeztek gyerekek.

Az elmúlt évek során több száz gyermeknek szerezhettünk felejthetetlen élményeket, és közel kétszáz ismert embert sikerült megnyernem különböző közösségi kezdeményezéseimhez, akik önzetlenül vállalták, hogy idejüket, ismertségüket és energiájukat egy jó ügy szolgálatába állítják.

Számomra mindig ez jelentette a közösségépítést. Amikor az emberek képesek összefogni valamiért, ami túlmutat a személyes érdekeiken. Amikor a siker mércéje az, hogy mennyi örömet, tudást és lehetőséget adunk másoknak.

Ennek a munkának az elismeréseként kaptam meg a Jó Ember Díjat is, amelyre különösen büszke vagyok. Hiszen mindig hittem abban, hogy az ember értékét elsősorban az mutatja meg, mit tesz másokért.

A Sakktivity az életem egyik legfontosabb alkotása. Tizenkét év munkája, rengeteg áldozat, megszámlálhatatlan önkéntes munkaóra, barátság, együttműködés és felejthetetlen pillanat van mögötte.

Azt gondoltam, hogy egy ilyen rendezvény értéke megkérdőjelezhetetlen. Hogy a gyerekek öröme, a nemzetközi elismerés, a közösségépítés és egy tizenegy éves hagyomány minden politikai érdek fölött áll.

Az idei Sakktivity megszervezése azonban életem egyik legkiábrándítóbb tapasztalata volt. Olyan dolgokat éltem át, amelyekről korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy egy gyermekrendezvény körül megtörténhetnek. Iskolaigazgatók, pedagógusok, akik féltek. Gyerekek, akik szerettek volna részt venni, de végül nem kaptak rá lehetőséget. Iskolák, amelyek korábban természetesnek tartották a részvételt, most hirtelen visszaléptek.

A történtek alapján számomra egyértelművé vált, hogy a politikai megfelelési kényszer a gyermekrendezvények világába is begyűrűzött.

Egyes esetekben felmerült a VMSZ közvetlen beavatkozásának gyanúja, másutt pedig azt tapasztaltam, hogy az intézményvezetők és pedagógusok maguk próbálták kitalálni, milyen magatartással szerezhetnek jó pontokat a politikai vezetésnél.

Ez utóbbit talán még veszélyesebbnek tartom.

Amikor már utasítás sem kell. Amikor az ember önként mond le a saját szabadságáról, mert úgy gondolja, ezzel biztosíthatja a pozícióját. Volt olyan iskola, amely végül elküldte a gyerekeket, de sem az igazgató, sem a pedagógusok nem vállalták, hogy elkísérjék őket.

Mintha egy sakkvetélkedőn való részvétel olyan politikai bűn lenne, amelyet jobb titokban elkövetni.

És ezekre az emberekre bízzuk a gyermekeink nevelését!

Azokra, akiknek a bátorságot, a tisztességet, az önálló gondolkodást és a felelősségvállalást kellene példájukkal tanítaniuk. Ehelyett azt látom, hogy sokan inkább a saját igazgatói vagy pedagógusi székükbe kapaszkodnak, és közben megfeledkeznek arról, hogy az iskola mindenekelőtt a gyerekekért létezik.

Milyen értékrendet közvetítünk a következő nemzedéknek, ha a pedagógusnak már ahhoz is politikai bátorságra van szüksége, hogy elvigye a diákjait egy játékos sakkvetélkedőre?

Aztán következtek a támogatók.

A Sakktivitynek az elmúlt években közel harminc támogatója volt. Idén közülük hozzávetőleg huszonhatan visszaléptek. Huszonhatan!

A korábbi együttműködések és az idei visszalépések körülményei alapján meggyőződésem, hogy a politikai következményektől való félelem ebben meghatározó szerepet játszott.

Egyszer csak fontosabbá vált, hogy ki mit gondol majd a támogatásukról, mint az, hogy a gyerekeknek örömet szerezzenek.

A közösségi felelősséget felváltotta a politikai számítás.

És ha már a támogatásokról beszélünk, a Magyar Nemzeti Tanács szerepéről sem hallgathatok.

Két évvel ezelőtt ígéretet kaptam arra, hogy az MNT a Sakktivity teljes költségvetését vállalja. Persze ebben a formában ez egyszer sem valósult meg. Ehhez képest az idén egyetlen dinárral sem járult hozzá a rendezvény megvalósításához.

Egy tizenegy éves hagyományról, nemzetközileg elismert vajdasági magyar gyermekprogramról beszélünk. Joggal várom el, hogy egy közösségi intézmény vállalja a felelősséget a saját ígéreteiért, és világosan megindokolja, ha a korábban vállalt támogatást végül nem biztosítja.

A rendezvény házigazdája is megváltozott. A korábban vállalt szerep helyett végül más elfoglaltság adódott. Ezt inkább kommentár nélkül hagyom.

A legmegdöbbentőbb azonban a helyszínkeresés volt.

Egyetlen iskola sem vállalta, hogy otthont adjon a Sakktivitynek. Pedig tavaly még nyolc iskola versengett a rendezés jogáért.

Tizenegy év után ott tartottunk, hogy egy nemzetközileg elismert vajdasági magyar gyermekrendezvény számára szinte lehetetlenné vált megfelelő helyszínt találni.

A Palicsi Művelődési Házban is szerettük volna megtartani a rendezvényt. Az általam megismert körülmények alapján úgy tudom, hogy Nágel János személyesen akadályozta meg, hogy a Sakktivity ott valósulhasson meg.

Mindez különösen visszás annak fényében, hogy a művelődési ház magyar kormányzati támogatásból épült, a Sakktivity pedig szintén magyar kormányzati támogatással valósul meg.

Vagyis egy magyar közösségi célokat szolgáló, magyar támogatásból létrejött intézményben éppen egy világszerte ismertté vált vajdasági magyar gyermekprogram számára nem jutott hely.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ezek az intézmények valójában kinek az érdekeit szolgálják.

A vajdasági magyar közösségét, amelynek érdekében létrejöttek? Vagy azokét a politikai szereplőkét, akik a vezetői kinevezésekről és a támogatásokról döntenek?

A művelődési ház vezetőjének döntése számomra különösen nehezen érthető. Egy közösségi intézmény feladata éppen az lenne, hogy teret biztosítson a közösséget gazdagító kezdeményezéseknek.

Végül a Népkör Magyar Művelődési Központ adott otthont a Sakktivitynek, amiért őszinte köszönettel tartozom.

Ám a történet ezzel sem ért véget.

Tudomásom szerint a rendezvény után még a Népkör vezetőségét is számon kérték azért, hogyan merték rendelkezésünkre bocsátani a helyszínt.

Gondoljunk bele, hová jutottunk! Egy magyar művelődési intézmény vezetőinek magyarázkodniuk kell azért, mert helyet adtak egy tizenegy éves múltra visszatekintő, nemzetközileg elismert magyar gyermekrendezvénynek.

Miféle intézményi szabadságról beszélhetünk, ha már egy terem biztosítása is politikai következményektől való félelemmel járhat?

És mindez miért történt?

Az én megítélésem szerint azért, mert időközben politikailag is önálló véleményt és szerepet vállaltam. Mert olyan kérdéseket mertem feltenni, amelyekre a VMSZ vezetése évek óta nem szeretne válaszolni. Mert kiálltam amellett, hogy a vajdasági magyar közösségnek joga van a változáshoz, az önálló gondolkodáshoz és a tisztességes érdekképviselethez.

És úgy érzem, ezért most már a Sakktivitynek is meg kell fizetnie az árát.

Ez a VMSZ tizenhat év alatt kiépített rendszerének egyik legsúlyosabb következménye.

Egy olyan politikai kultúra, amelyben az intézmények vezetői sokszor a politikai lojalitást helyezik a szakmai felelősség elé. Ahol az emberek megtanulták, hogy a biztonságuk érdekében jobb hallgatni, alkalmazkodni, félrenézni.

Ahol a félelem már annyira beépült a mindennapokba, hogy sokszor senkinek sem kell kimondania a tiltást. Az érintettek maguk is elvégzik a hatalom helyett a kellemetlen munkát.

Ezt a fajta ellehetetlenítést az elmúlt fél évben immár harmadik alkalommal élem át.

De a Sakktivity esetében ez különösen fájdalmas.

Mert itt már nem egyszerűen rólam van szó.

Itt gyerekekről van szó. Egy tizenegy éves hagyományról. Egy olyan rendezvényről, amely Vajdaság jó hírét vitte a világba. Egy olyan közösségi értékről, amelyet sok száz ember munkájával, szeretetével és önzetlenségével építettünk fel.

És azt kellett megtapasztalnom, hogy mindez mennyire keveset számíthat azok szemében, akik minden kérdést a politikai hűség szempontjából mérlegelnek.

Ám az idei Sakktivity történetének van egy másik, számomra sokkal felemelőbb oldala is.

Tizenegy év alatt talán soha nem tapasztaltam akkora emberi összefogást, mint éppen most, amikor a legtöbb akadályt gördítették elénk.

Rengeteg magánszemély állt mellénk. Voltak, akik anyagilag segítettek, mások a munkájukkal, az idejükkel, a kapcsolataikkal vagy a lehetőségeikkel járultak hozzá a rendezvény megvalósításához. Olyan emberek, akik egyszerűen fontosnak tartották, hogy a gyerekek öröme és egy tizenegy éves hagyomány fennmaradjon.

Ami az egyik oldalon félelmet és visszahúzódást eredményezett, az a másik oldalon példátlan összefogást teremtett.

Ez az idei Sakktivity egyik legfontosabb tanulsága számomra.

A tiltás szinte mindig az ellenkezőjét éri el annak, amit el szeretnének érni vele. Az elhallgattatás szolidaritást szül, az akadályoztatás összefogást, az igazságtalanság pedig ellenállást.

Mert minden tiltás magában hordozza egy forradalom lehetőségét. És ennek a forradalomnak olykor egészen egyszerű formája van: emberek összefognak, hogy a gyerekek játszhassanak.

Az idei Sakktivity számomra erről is szólt. Arról, hogy amikor az intézményi támogatás elmarad, a közösség tagjai még képesek egymás mellé állni. Hogy az önzetlenség, az emberség és a szolidaritás olyan erőforrások, amelyekre a legnehezebb helyzetekben is számíthatunk.

A legnagyobb köszönettel azoknak tartozom, akik akkor is mertek segíteni, amikor mások már a részvételtől is tartottak.

Ők tették lehetővé, hogy a tizenegyedik Sakktivity megvalósuljon. És ők emlékeztettek arra, miért érdemes tizenegy éve dolgoznom ezért a rendezvényért.

Mégis megtartottuk a tizenegyedik Sakktivityt!

Nyolc csapat, nyolc település, nyolc ismert személyiség, nyolc játék és ezernyi felejthetetlen élmény.

A gyerekek nevettek, játszottak, izgultak, barátkoztak. A sztárvendégeink önzetlenül vállalták a részvételt. A szervezők, önkéntesek és azok a támogatók, akik mellettünk maradtak, bebizonyították, hogy a tisztesség és a közösségi felelősség ma is létezik.

Az idei versenyt történetében először egy magyarországi csapat, Szeged nyerte meg. Egyetlen ponton múltak a helyezések, a verseny az utolsó pillanatig izgalmas volt.

És amikor a gyerekek arcára néztem, pontosan tudtam, hogy ezért érdemes volt végigcsinálni.

Hálás vagyok mindenkinek, aki velünk maradt. Azoknak az iskolaigazgatóknak és pedagógusoknak, akik vállalták a részvételt. Azoknak a szülőknek, akik elhozták a gyermekeiket. A sztárvendégeknek, a segítőknek, a támogatóknak, akik számára a gyerekek öröme valóban fontosabb volt minden más szempontnál.

Ők az igazi közösségépítők.

Az elmúlt tizenegy évben sokszor elmondtam, hogy a Sakktivity több mint egy játék. Idén talán minden korábbinál jobban bebizonyosodott, mennyire igaz ez.

Mert a sakkban a király a legfontosabb figura, de az életben az emberi tartás az, ami igazán számít.

Lehet valaki igazgató, intézményvezető, politikus vagy befolyásos közéleti szereplő. Lehet mögötte hatalom, pénz, intézményrendszer és politikai támogatás.

De ha a saját pozíciójának megőrzéséért kész feláldozni a gyerekek érdekeit, akkor a tisztségét talán megtarthatja, az erkölcsi tekintélyét viszont elveszíti.

Én a Sakktivityt tizenegy évvel ezelőtt azért hoztam létre, hogy megmutassam: a sakk képes összekötni az embereket. Hogy a gyerekek számára a világ tele van lehetőségekkel. Hogy a kreativitás, a tudás, az együttműködés és az önzetlenség értéket teremtenek.

Ebből az elvből ma sem engedek.

Az idei Sakktivity megszervezése rendkívüli akadályokba ütközött, de a rendezvény megvalósult. A gyerekek ismét győztek. A közösség ismét bizonyított.

Egyetlen kérdés azonban továbbra is foglalkoztat.

Hová jutottunk tizenhat év alatt, ha egy vajdasági magyar gyermekrendezvény megtartása már önmagában bátorságot követelő cselekedetté vált?

És meddig akarjuk még természetesnek tekinteni, hogy az intézményeinkben a félelem erősebb a szakmai meggyőződésnél, a politikai megfelelés fontosabb a közösségi értékeknél, és a vezetői szék értékesebb a gyerekek mosolyánál?

Én továbbra is hiszek abban a Vajdaságban, ahol a tehetséget támogatják, a kezdeményezéseket megbecsülik, a közösségi intézmények valóban a közösséget szolgálják, és ahol egy gyermeknek soha nem kell lemondania egy élményről azért, mert a felnőttek félnek.

Mert a politikai hatalom mulandó. Az emberi tartás, a közösségért végzett munka és a gyerekeinknek adott élmények viszont maradandók. A Sakktivityt tizenegy éve építem. A munkámat, az elveimet és a közösségem iránti elkötelezettségemet továbbra is vállalom. És ha egyetlen dolgot szeretnék, hogy a gyerekek megtanuljanak a Sakktivityből, akkor az éppen ez:

Az életben is gondolkodjunk önállóan, legyen bátorságunk lépni, és soha ne engedjük, hogy mások félelemből játsszák le helyettünk a saját játszmánkat.

Rózsa Zsombor, a Sakktivity megálmodója és szervezője