Lázár Tiborral, az Egyetemista lista parlamenti képviselőjével a választási győzelemről, a vajdasági magyarság jövőjéről, az oktatásról és a kultúráról beszélgettünk.
Hogyan élte meg a választás éjszakáját? Számított arra, hogy Aleksandar Vučić kiáll, és elismeri a vereségét?
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
„Biztos vagyok benne, hogy ezekre a pillanatokra örökre emlékezni fogunk. Olyan történelmi nap volt ez, amelyről mindenki tudni fogja, hol volt, mit csinált, amikor megtudta az eredményt. Talán a 2000-es politikai változásokhoz lehetne hasonlítani. Én minden lehetséges forgatókönyvre fel voltam készülve.
Eredetileg a választás napján a mobilcsapatok munkájában szerettem volna részt venni, de az egyetemisták által kidolgozott biztonsági protokoll ezt nem tette lehetővé. A jelöltek biztonságára is gondoltak, ezért azt javasolták, hogy lehetőleg otthon vagy a választási stábban tartózkodjunk. Az újságírók számára külön sajtóközpontokat alakítottak ki vidéken és Belgrádban.
Aki a magyarországi választásokat követte, talán hiányolta a nagy eredményváró rendezvényeket. Az egyetemisták azonban tudatosan nem szerveztek ilyesmit, mert egy nagy tömeg összegyűlése komoly biztonsági kockázatot jelenthetett volna. Egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a választás napja viszonylag konfliktusmentesen zajlik majd.
Voltak kisebb összetűzések, szavazatvásárlási kísérletek, szervezetten szállították az embereket a szavazóhelyekre, és egyes helyeken pénzt kínáltak a szavazatokért. Sajnos ezek már szinte megszokott velejárói azoknak a választásoknak, amelyeket a Szerb Haladó Párt és koalíciós partnerei szerveznek.
Én aznap az otthonom és a választási stáb között ingáztam, és folyamatosan követtem, mi történik a terepen.”
Hogyan működtek a választási visszaéléseket figyelő mobilcsapatok?
„Az egyetemisták erre is kidolgoztak egy rendkívül ötletes rendszert, egy saját fejlesztésű alkalmazást. A mobilcsapatok feladata az volt, hogy figyeljék a gyanús eseményeket, például ha valahol szavazatvásárlásra utaló tevékenységet észleltek, vagy olyan személyek gyülekeztek, akik választási visszaélésekre készülhettek.
Az alkalmazásban a választási stáb térképen követhette, hogy az adott községben vagy városban hol tartózkodnak a mobilcsapatok, hány autó van a terepen, és kik ülnek bennük. Ha valaki gyanús eseményt jelentett, a legközelebbi csapatot azonnal a helyszínre tudták irányítani. A csapatok tagjai a telefonjukon kapták meg az értesítéseket.
Az alkalmazásnak egyébként nagyon találó nevet adtak: Macskakövetőnek nevezték. Meggyőződésem, hogy már a mobilcsapatok puszta jelenléte is hozzájárult ahhoz, hogy kevesebb megvásárolt szavazat kerüljön az urnákba.
Zenta környékén például magam is láttam, milyen visszaélések történtek. Bogarason rendkívül nehéz szociális körülmények között élő romáknak kínáltak ötezer dinárt a szavazatukért, majd a szavazóhelyre szállították őket. Ráadásul ezt egy lejárt rendszámregisztrációjú autóval tették. A mobilcsapatok észrevették az esetet, és értesítették a rendőrséget.”
Mikor vált az Ön számára egyértelművé, hogy az Egyetemista lista megnyerte a választást?
„Este nyolckor bezártak a szavazóhelyek. Én kilenc óra körül tértem vissza a stábba, és arra készültem, hogy nagyon hosszú éjszaka vár ránk. Nem lehetett kizárni az összetűzéseket, a zavargásokat, szélsőséges esetben akár egy polgárháborús helyzet kialakulását sem. Ismerve a Szerb Haladó Párt múltját, mindez benne volt a levegőben.
Ehhez képest viszonylag gyorsan eldőlt a helyzet. Fél tíz körül, nem sokkal utána bejelentették, hogy az Egyetemista lista nyerte a választást. Az este ettől függetlenül hosszúra nyúlt, mert az emberek valódi katarzisként élték meg az eredményt. Nagyon sokan sokáig ünnepeltek.”
Érdekes helyzet alakult ki: az Egyetemista listának három magyar képviselője lesz a parlamentben, míg a Vajdasági Magyar Szövetségnek kettő. Ennek ellenére a vajdasági magyarok egy része attól tart, hogy a politikai változásokkal veszélybe kerülhetnek a megszerzett kisebbségi jogok, például a kislétszámú magyar osztályok indítása vagy a magyar nyelvű oktatás. Fontosnak tartják-e, hogy ezekben a kérdésekben akár a VMSZ-szel is együttműködjetek? Ön is az oktatásban dolgozik, mit tud tenni ezeknek a jogoknak a megőrzéséért?
„Természetesen nagyon fontosnak tartom ezeket a kérdéseket. A kislétszámú magyar osztályok ügyéhez azonban egy másik szempontból is közelítenék. A VMSZ nagyon sokszor azzal népszerűsítette saját tevékenységét, hogy sikerült elérnie a minisztériumnál a kislétszámú osztályok megnyitásának engedélyezését. Én viszont azt mondom, hogy maguknak a kislétszámú osztályoknak a kialakulása is részben a VMSZ és a Szerb Haladó Párt politikájának következménye.
Az elmúlt másfél évtizedben az elvándorlás és a lakosság elöregedése vezetett oda, hogy egyre kevesebb gyermek maradt az iskolákban. A kislétszámú osztályok engedélyezése, amit a VMSZ saját eredményeként mutatott be, valójában csak tüneti kezelés.
Nekünk nem csupán a tüneteket kell kezelnünk, hanem azokat az okokat kell megszüntetnünk, amelyek miatt az emberek elhagyják a szülőföldjüket. A cél az lenne, hogy ne egyre kisebb osztályokat kelljen megmenteni, hanem idővel ismét növekedjen a gyermeklétszám.
Ez az új kormány egyik fontos célkitűzése.
A kislétszámú osztályok problémája különösen a falvakban és a kisebb településeken jelentkezik, ahol az elvándorlás még látványosabb, és még súlyosabb következményekkel jár.
Milyen intézkedésekkel lehetne megállítani a falvak elnéptelenedését?
„Az Egyetemista lista programjának egyik fontos eleme a kisebb települések alapvető infrastruktúrájának helyreállítása. Az elmúlt években azt láttuk, hogy a falvakban sorra szűntek meg az alapvető szolgáltatások. Bezárt a posta, megszűnt az orvosi rendelő, eltűnt a bankautomata, sok helyen már benzinkút sincs. Egyre rosszabb a közlekedési összeköttetés, megszűnnek a buszjáratok.
A program egyik célja ezért a falusi orvosi rendelők felújítása és a fiatal orvosok vidéki munkavállalásának ösztönzése. Ez a pályakezdő orvosoknak is lehetőséget teremtene, hiszen munkahelyhez jutnának, a településeken élők pedig ismét megfelelő egészségügyi ellátást kaphatnának.
Különösen az idősek helyzete nehéz. Sokuknak a gyermekei már nem élnek a településen, így nincs, aki segítsen nekik. Ha orvoshoz kell menniük egy nagyobb városba, az komoly nehézséget jelent. Még ha van is buszjárat, az utazás sok idős ember számára megterhelő. Ha sikerül visszaállítani az alapvető szolgáltatásokat, azzal lassanként az élet is visszatérhet ezekre a településekre. Erre aztán további fejlesztések épülhetnek.
Természetesen nem állítom, hogy az elvándorlás évtizedek alatt kialakult folyamatát egyik napról a másikra meg lehet fordítani. Ez hosszú távú munka lesz. Hazugság lenne azt ígérni, hogy egy-két év alatt minden megváltozik.
Pedig Vajdaságban rengeteg olyan település van, ahol kiváló életkörülményeket lehetne teremteni. Ehhez azonban meg kell teremteni azokat a feltételeket, amelyek miatt az embereknek érdemes ott maradniuk, vagy akár visszaköltözniük.
Az oktatás területén milyen további változásokra számíthatunk?
„Az egyik fontos programpont az ingyenes tankönyvek biztosítása minden általános és középiskolás diák számára. Ez természetesen nemcsak a szerb, hanem a magyar nyelvű tankönyvekre is vonatkozna.
Jelenleg jelentős különbségek vannak a települések között. Egyes városokban, például Belgrádban vagy Újvidéken a diákok ingyenes tankönyvekhez jutottak, miközben más településeken ez nem volt biztosított. Ez azért is igazságtalan, mert a nagyobb városokban általában magasabbak a jövedelmek, míg a kisebb településeken kevesebb a munkalehetőség, és alacsonyabbak a fizetések. Ha éppen a jobb anyagi helyzetben lévő városok diákjai kapnak ingyenes tankönyveket, az tovább növeli az esélyegyenlőtlenséget.
Az lenne a helyes, ha minden gyermek, függetlenül attól, hogy városban vagy falun él, illetve milyen nemzetiségű, egyformán hozzájutna az ingyenes tankönyvekhez. Ez tulajdonképpen a tehetséggondozás egyik alapja is lehetne.
Mindez összefügg a gazdaság átalakításának szükségességével. Jelenleg Szerbiában nagyon sok olyan munkahely van, ahol alacsony a hozzáadott érték. Az ország gazdasága jelentős részben összeszerelő üzemekre épül, amelyekben nincs szükség különösebben magas képzettségre.
Ezt sem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, de az új kormány gazdaságpolitikájának abba az irányba kellene elmozdulnia, hogy egyre több magasabb hozzáadott értéket képviselő munkahely jöjjön létre.
Ehhez viszont megfelelően képzett munkavállalókra van szükség. Ha már az iskolában minden gyermek számára egyenlőbb feltételeket teremtünk, akkor remélhetőleg olyan generációk kerülnek ki az oktatási rendszerből, amelyek jobb esélyekkel indulnak a munkaerőpiacon.
Képzőművészként hogyan látja a vajdasági magyar kultúra helyzetét? Mi az, amit a legnagyobb problémának tart, és mit lehetne tenni azért, hogy a kortárs vajdasági magyar alkotók több bemutatkozási lehetőséghez jussanak?
„Úgy gondolom, hogy ez a terület bizonyos értelemben már túlmutat egy parlamenti képviselő közvetlen feladatkörén. Ettől függetlenül, ha bármilyen lehetőségem lesz arra, hogy összekössem a kulturális élet szereplőit, az alkotókat, a szervezőket és az intézményeket, akkor mindenképpen élni fogok vele.
Van például egy régi elképzelésem, amelyet korábban már többször is felvetettem, de eddig süket fülekre talált. Magyarországon nagyon sikeresen működik a Festészet Napja, amely mára egy egész hónapon át tartó rendezvénysorozattá nőtte ki magát. Nemcsak Budapesten, hanem az ország számos más településén is szerveznek kiállításokat és programokat. Régóta szeretném, ha ennek a rendezvénysorozatnak vajdasági állomásai is lennének.
Ennek valójában nem lenne különösebb akadálya. Nem igényelne jelentős anyagi befektetést vagy új infrastruktúrát, hiszen vannak kiállítótereink, intézményeink és megfelelő szakmai kapacitásaink. Elsősorban akarat és szervezés kérdése lenne, hogy valamelyik vajdasági magyar intézmény bekapcsolódjon ebbe a kezdeményezésbe.
Ami azonban ennél is nagyobb probléma, hogy a vajdasági magyar képzőművészetnek jelenleg nincs igazán intézményes háttere. A színjátszás területén szerencsére vannak színházaink, az irodalom területén pedig működnek kiadóink, amelyekhez az alkotók kapcsolódhatnak. A képzőművészek esetében viszont hiányzik egy olyan vajdasági magyar intézmény, amely kifejezetten felvállalná az alkotók támogatását, munkájuk bemutatását és a képzőművészeti élet szervezését. Úgy gondolom, hogy ez elsősorban a Magyar Nemzeti Tanács feladata lehetne, nem feltétlenül egy parlamenti képviselőé. Amikor a Vajdasági Magyar Újrakezdés programtervezete készült, én magam is írtam egy rövid javaslatot, amelyben felhívtam a figyelmet erre a hiányosságra. Fontosnak tartanám, hogy a vajdasági magyar képzőművészet is megkapja azt az intézményes figyelmet és támogatást, amelyet megérdemel.
