Két vajdasági tabukat döntöget Magyarországon Egy szabadkai rapper, egy nehéz családi örökség és a józanságért vívott mindennapos küzdelem – az Extázis Uncut után maradnak kérdések

Bongor nemcsak az alkoholhoz fűződő viszonyát teszi ki a vászonra: apjával, gyerekkorával és „a józanság bizonytalan mindennapjaival” is szembenéz. Az Extázis Uncut egyszerre megrendítően őszinte vallomás és látványos, néha túlságosan is megkomponált albumfilm. A legnagyobb hiányérzetet az okozza, hogy a néző szívesen hallgatná tovább Berta Csongort.

Vannak filmek, amelyek után nem az az első kérdésünk, hogy tetszett-e, amit láttunk. Sokkal inkább az, hogy mit kezdjünk mindazzal, amit a vásznon elénk tártak, s mit viszünk abból haza. Azt hiszem Bongor Extázis Uncut című filmje is ezek közé tartozik. A történet súlya, a személyes vallomások háttérbe szorítják a filmes megvalósítással kapcsolatos kérdéseket.

A szabadkai születésű Berta Csongor, rapper nem kizárólag az alkoholizmusról készített filmet. Saját életének legnehezebb időszakaiba enged betekintést, miközben olyan kérdéseket érint, amelyek jóval többről szólnak, mint egyetlen ember történetéről. A családból hozott minták, a feldolgozatlan traumák, a függőség, az önpusztítás és a gyógyulás lehetősége mind olyan témák, amelyekről a társadalom még mindig nehezen, sokszor inkább egyáltalán nem beszél.

A film is talán túl keveset ahhoz, hogy teljes elégedettséggel távozzunk a moziból, de éppen eleget viszont ahhoz, hogy ne menjen ki a fejünkből, és felfigyeljünk a problémára. Így jár a gratuláció K. Kovács Ákosnak, a film rendezőjének, aki szintén szabadkai születésű.

K. Kovács Ákos és Berta Csongor gyerekkori ismerősök, ugyanabba a szabadkai általános iskolába jártak. A másik rendező Ipacs Gergely viszont később, tőlük függetlenül kapcsolódott be a film elkészítésébe.

Az őszinteség a film legnagyobb ereje

Bongor tényleg az élete csaknem minden szakaszába beenged bennünket. A sebezhető kisfiú, aki megnyer minden szavalóversenyt – ez a nyitókép, egy régi felvétel, amelyet követően Bongor az általános iskolájának, a szabadkai Jovan Mikićnek a folyosóján ül és beszélget a tanítónénijével.

Azt mondja, nem engedte meg magának, hogy ha elment egy versenyre, onnan ne az első helyjel térjen haza. Az Apa című dalában talán meg is van a válasz arra, mi hajtotta, hogy győzni akarjon:

„Nézd meg apa mire vittem, szeretnek és jól keresek!

Folytattam, hogy hátha még több szeretetet nyerek ezzel

Kár, hogy összekevertem az elismerést a szeretettel

Kijöttem a nagypályára, nem vagyok a legügyesebb

Soha nem leszek a legjobb, de én lettem a legüresebb!

Csak öntötted magadba a söröket, a feleseket

15 éve eltelt, de még mindig veled feleselek

Büszke vagy-e rám, mint apa a fiára?

Végül bekerültem a… pszichiátriára”

Azonban miközben egyre mélyebbre jutunk Bongor múltjában, és megismerjük azokat a körülményeket, amelyek meghatározták az életét, egy ponton azt éreztem, hogy még tovább szeretném hallgatni őt. Nem feltétlenül újabb történeteket vártam, hanem több időt, több csendet, több lehetőséget arra, hogy megértsük, mi zajlott és mi zajlik benne jelenleg.

Hogyan jutott el odáig, hogy valóban változtatni akarjon? Mennyire volt nehéz a leszokás? Voltak-e pillanatok, amikor úgy érezte, nem fog sikerülni? Mi segítette át a legnehezebb időszakokon? És talán a legfontosabb: mivel küzd ma, amikor már képes kívülről is ránézni arra az emberre, aki egykor volt?

Ezek nem csak kíváncsiskodó kérdések. A függőségről szóló történetekben gyakran maga a mélypont kapja a legnagyobb figyelmet. A pusztítás, az elveszített kapcsolatok, az önmagunkkal való szembesülés drámai pillanatai. Pedig legalább ilyen fontos lenne megmutatni azt is, ami ezután következik.

A felépülés ugyanis nem egyetlen elhatározás, nem egy látványos fordulópont, és nem is feltétlenül olyan történet, amelynek egyszer csak elérkezünk a megnyugtató végére. Ezt maga Bongor is mondta a szegedi közönségtalálkozón, hogy ő egy felépülő, de mégis alkoholista, és minden nap küzdelem és bizonytalanság, mikor történik egy kattanás, ami majd megint eltántorítja a józanság útjáról.

Mert a belső konfliktusok nem feltétlenül tűnnek el attól, hogy az ember leteszi a poharat. Azokkal józanon kell megküzdeni. Bongor ezt az utat választotta, szembenéz a démonjaival, a fenevaddal, ahogyan az album egyik dalában nevezi.

“Minden férfi a családban

Elesett еbben a csatában

Eddig én sem tudtam felülkerekedni rajta

Mert mindvégig magamba zártam

De most az elme átkattan

Ez a kanyarban a 160

Az utolsó lehelet az állagban

A kantár nálam van”

A filmben szívesen hallottam volna még arról, hogyan változott meg az önmagához való viszonya, milyen nehézségekkel találkozik ma, és mit jelent számára a józanság a hétköznapokban. Nem azért, mert a filmnek valamiféle használati útmutatót kellene adnia a függőségből való kilábaláshoz, hanem mert az ilyen személyes tapasztalatok talán mások számára is kapaszkodót jelenthetnek.

Átölelni a gyermeki önmagad

Az Extázis Uncut sajátos műfaji kísérlet: dokumentarista vallomások, fikciós elemek és zenés, klipszerű jelenetek váltják egymást. A látványos képi világ szervesen kapcsolódik Bongor zenéjéhez, és kétségtelenül sajátos hangulatot teremt. Mégis, nézőként időnként azt kívántam, bárcsak kevesebb lenne a megkomponált jelenet, és több az egyszerű, személyes megszólalás.

Mert amikor Bongor beszél, valóban érdemes figyelni rá.

Voltak viszont a filmnek nagyon erős jelenetei is. Az egyik ilyen, amit még ma is látok magam előtt, a Hullám című dal alatt játszódik, amikor Bongor nem a vízben küzd, hanem a viharos széllel a dal alatt. A másik csodálatos kompozíció és a film számomra legmeghatóbb jelenete, amikor Bongor megöleli a gyermekkori önmagát, s azt mondja neki: nincs semmi baj.

Azt hiszem Bongor nem tartozik a nézőnek minden válasszal, és a filmnek sem feladata, hogy életének minden részletét feltárja. A hiányérzetem ezért nem számonkérés. Sokkal inkább annak a jele, hogy a történet és az ember, aki elmeséli, valóban érdekelni kezdett.

Az alkoholizmus társadalmi megítélése máig tele van ellentmondásokkal. Miközben az alkoholfogyasztás sok közösségben természetes, sőt szinte elvárt része a társasági életnek, a függőséggel küzdő embert könnyen megbélyegzik. A problémát gyakran addig nem vesszük komolyan, amíg már családokat, kapcsolatokat, életeket rombol szét. A függőségről pedig még mindig sokkal könnyebb ítélkezni, mint megérteni, hogyan jut el valaki idáig, és milyen nehéz lehet onnan visszatalálni eredeti önmagához.

Megtörni a csendet a küszöbünkön lévő problémáról

Bongor ezt az alkoholizmus körüli hallgatást, annak normalizálását, a csendet töri meg azzal, hogy felvállalja: nyíltan beszél a gyengeségeiről. Ez a személyesség olyan hitelességet ad a filmnek, amelyet semmilyen látványos rendezői megoldás nem tudna helyettesíteni.

Az Extázis Uncut után ezért elsősorban nem a képek, hanem a kérdések maradtak velem. Hányan élnek körülöttünk hasonló terhekkel? Hány családban öröklődnek tovább kimondatlanul a traumák? Hány embernek kell egyedül megküzdenie a függőséggel? És vajon mennyit tudunk valójában arról, milyen az élet azután, hogy valaki elhatározza: többé nem akar így élni? És mi van azokkal, akik nem kapnak vagy nem fogadnak el segítséget?

A film nem hibátlan alkotás. Helyenként túl sokat akar megmutatni, miközben éppen abból ad kevesebbet, ami a legértékesebb benne: Bongor személyes gondolataiból, vívódásaiból, a változás nehézségeinek elbeszéléséből. De a film végén nem azt éreztem, hogy eleget láttam ebből a történetből, hanem azt, hogy még szívesen maradtam volna.

Hogy még hallgattam volna őt. Nem azért, mert kevés volt, amit elmondott, hanem mert fontos volt, amit mondott.

Berta Csongor 34 éves és 511 napja józan. A koncertjén vastapsot kapott a bejelentésért – minden koncert előtt visszaszámolja, hol is tart most. Ráadásul két hete a cigiről is leszokott. Bevallotta, hogy nagyon szar érzés és nagyon nehéz küzdelem.

Koncertjén minden szövegét kívülről fújta a közönség, vagyis legtöbbször ordította – hiszem azt, hogy azért, mert ezzel mindenki egy kicsit ki is kiabálta magából a saját traumáit, és könnyebb volt a másnap, mindannyiunknak. Köszönet ezért Bongornak és dalainak.

Berta Csongorral készült riport a balk.hu portálon jelent meg.

Extázis Uncut a Desirén

Bongor Extázis Uncut című albumfilmjét november 16-án 21 órai kezdettel a Desiré Central Station Fesztivál keretében is levetítik Szabadkán. A vetítésre 600 dinárért lehet jegyet váltani. További információ az eseményről ITT található.

Fotó: SZMSZ