Pedig olyan jól indult…
1988-ban érettségiztem. Két év alatt aztán még egy szakma. Jó munkahely.
Közben „rendszerváltás”. Békésen, nyugalomban. Össznépi hurráoptimizmus. A jövő héten már úgy élünk, mint az osztrákok, akik tőlünk húsz kilométerre épp az aranyidőt élvezik. És bár közel volt, az nem látszott, milyen munka, milyen szemlélet húzódik a jólétük mögött. Amíg ők a fűnyírót dobták a kukába – aztán áthoztuk és megjavítottuk –, mi a becsületet, a szolidaritást, a közösségi élményt. A csalót átneveztük ügyesnek. Természetesen akkor ez húszévesen nem tűnt fel, valójában jelentőséget sem tulajdonítottam neki, próbáltam alkalmazkodni, bármennyire is idegen volt a hamis, szép, új világ. Azt hittem, ez a nyugati kapitalizmus.
Küzdöttem, mint malac a jégen. Lassan javult a helyzet, vállalkozásból munkahelyre váltottam. Itt már nem kellett trükköznöm. A főnököm megtette helyettem. Fele fizetés zsebbe, feketén, fele a számlámra, hivatalosan. (Ez a szisztéma aztán minden magyarországi munkahelyemen megmaradt.) Feljebb is léptem, az akkor kapott képzésnek köszönhetem, hogy ma nem a híd alatt lakom, elválasztva a gyerekeimtől. Ráadásul a munkahelyemnek, a munkámnak köszönhetően ismertem meg Évit, a leendő feleségemet, és tudtam meg, hogy létezik halálig tartó szerelem. Mert amin keresztülmentünk együtt, vállvetve, azt másképp nem lehetett volna megtenni.
Megszületett Hanna lányunk, úgy tűnt, rendben leszünk, bár munkahelyet kellett váltanom. (Hogy miért, megérne egy külön misét!) Aztán Csongor is „becsúszott” 14 hónappal Hanna születése után. Kétgyermekes család lettünk. Kezdett rezegni a léc, egy keresetből egyre nehezebb volt finanszírozni a négyfős családot. A rolót egy elektromos zárlat okozta tűz húzta le; ház és gyakorlatilag minden nélkül maradtunk, mert bár volt biztosításunk, 17 évvel korábban kötöttem, emelgetni kellett volna a biztosítási összeget, értéket. Nem figyeltem erre, így a biztosító által kifizetett összeg mellé devizahitelt vettünk fel egy családi ház vásárlásához. 2006-ban, amikor „dübörgött” a gazdaság. Hiba volt. 2008-ban elkezdtünk lefelé csúszni, a forinttal együtt. Az utolsó pillanatban sikerült eladni a házat, a bank még odacsapott egy 800 ezer forintos büntetést, mert előbb zártuk a hitelt. Így az árfolyamveszteséggel együtt nagyjából 5 millió forintot buktunk. Gyakorlatilag földönfutókká váltunk.
A tíz évvel azelőtt abszolvált képzésem mentett meg, mivel egy óriásmulti diplomáját kaptam. A világ minden országában érvényes papírom van. Tíz példányban nyomtattam ki az önéletrajzomat, és személyesen vittem el az összes illetékes szervizbe. Személyesen. Eisenstadttól Grazig. Négy hónap múlva kaptam egy telefont, felvettek. Nyolcvan kilométeres távolságon ingáztam mindennap.
Csongor ekkor lett hároméves. Azonkívül, hogy nem beszélt, normálisan fejlődött. Terveztük a kiköltözést Ausztriába. Ezzel egy időben bejelentkeztünk egy vizsgálatra Csongorral, mert „olyan furcsa volt”. Mellbe vágott a diagnózis. Autizmus spektrum zavar. Még optimista voltam. Kicsi még, fejlesszük, hozzuk ki, amit a helyzetből lehet! Megnézték Ausztriában is, és két összecsengő szakvéleményünk volt: ne vigyük kétnyelvű környezetbe, zavart okozunk vele, hiszen még magyarul sem beszél. (Ma 12 éves. Jobban beszél angolul, mint magyarul. YouTube-„nyelviskola”, de azt nem tudom, írni honnan tanult meg angolul. Igaz, azt sem, a videókészítő program kezelése miért magától értetődő neki.) Maradtunk. Maradt a napi három óra autózás: dolgozni és vissza. Lassan zombi lettem. Nemcsak a távolabbi ismerősökkel vesztettem el a kapcsolatot, hanem a barátokkal, családdal, Évivel és a gyerekeimmel is.
A másik fronton Évi harcolt. Óvodakeresés, trükközés, hogy felvegyék oda, ahol egyáltalán foglalkoznak vele. Délutánonként fejlesztés. Természetesen, emellett „dolgozni” nem tudott, így maradt az egy jövedelem, igaz, az már osztrák fizetés volt, plusz osztrák családi pótlék. Pénz van – már amit nem tankolok el, és az autóra is költeni kell. Apa nincs. Aztán iskola. Integráló. Ami rendkívül jól hangzik, de harminc gyerek közé belökni egy autistát, az nem integráció. Főleg, hogy vagy volt, vagy nem mellé kirendelt asszisztens, de szakirányú végzettséggel, azt hiszem, egyik sem rendelkezett. Tisztán látszott, ez zsákutca. Sem eszköz, sem módszer, sem szaktudás nem volt az integrációhoz. Persze kudarc.
Évi anyaoroszlánként harcol(t), egyesületet alapított, miután a negyedik osztály végén az integráló iskola igazgatója a szemébe mondta: „A maga fiának nincs helye a magyar oktatási rendszerben!” Akkor iskolát alapítunk! Jövés-menés, lótás-futás, ez esetben még azt is nehéz eltalálni, ki az illetékes, kinek kell könyörögni, kinek a seggét kellene kinyalni, hogy tizen-egynéhány érintett gyerek az állapotának megfelelő oktatásban részesüljön. Megértésen és üres ígéreten kívül semmit nem kaptunk. Elképesztő, hogy ezek a gyerekek, és gyanítom, az egészségesek is, csak számok a statisztikában. Formailag persze, papíron minden a legnagyobb rendben, csak épp beledöglünk! Ráadásul az autizmusra specializálódott szakemberek is eltűntek. Nyugdíj, másik munkahely, nem maradt senki.
A gyerek otthon, parlagon. Esélytelenül. És itt már, bizony, jönnek a sötét gondolatok! Mi lesz vele, ha én, mi már nem leszünk?
Kívánhatom-e, hogy egy nappal előbb haljon meg, mint én?
Arról nem is beszélve, hogy van egy másik, egészséges, okos lányunk, akire szintén kevesebb energia marad. Vesszen ő is?
Ekkor jött az ötlet. Svájcban kerestem munkát „rosszabb ott sem lesz!” felkiáltással. Az osztrák fizetésemből nem éltünk volna meg Ausztriában.
Felvettek, olyan fizetéssel, amilyenről nem is álmodtam. És úgy megbecsülnek, mint még soha. Nem számít, honnan jöttem. Tisztelik a tudásomat és a tapasztalatomat. Egy év után érezhetően javult az anyagi helyzetünk.
Az elmúlt évek nemcsak lelkileg, de pénzügyileg is kizsigereltek. Béreltem egy nagy lakást. Augusztustól újra együtt leszünk. Megpróbálom jóvátenni az elmúlt évek hibáit, de tisztában vagyok vele, az elveszett időt, amíg nem voltam apja a gyerekeimnek, nem tudom pótolni. Mentem a menthetőt.
Amikor a lányomat írattam be az iskolába, beszéltem Csongorról, az állapotáról, és abban maradtunk, speciális iskolába íratjuk. A folyamata kissé bonyolult. Nincs helyi előzmény. És így, hirtelen, lehet, hely sem lesz a megfelelő iskolában. Ide is beírathatom. Majd megoldjuk! Ennyit mondott az igazgató. Valahogy megoldjuk. NEM maradhat a gyerek oktatás nélkül. Valamiért hiszek neki…
Magyarország úgy néz ki, mint egy nyugati típusú, jóléti demokratikus állam kapitalista piacgazdasággal. De nem az. Tán messzebb van tőle, mint harminc éve. Szemléletben, gondolkodásmódban biztosan.
Még félek. Két kamasz. Egyik autista. Ezer kilométerre, idegen országban. Mi lesz velü(n)k?
Fenn a csúcson… (Machine Mouse)
Vendégszerző: Dömötör Zoltán
A cikk a Családi július 19-ei számában jelent meg.
