A magyar nyilvánosság többnyire csak maró gúny hordozójaként ismeri a „János bácsi a csatában…” kezdetű, „gyermekdalként énekelt paródiát” (ahogy a magyar Wikipédia nevezi). Az eredeti angol szöveg – „John Brown’s body…” – viszont a rabszolgatartó Dél elleni hőstettről szól, amely megelőzte az amerikai polgárháborút. Az ugyanennek a katonadalnak a melódiájára írt „Battle Hymn of the Republic” (A Köztársaság csatahimnusza) viszont a polgárháború legfontosabb indulójává vált, azóta pedig emelkedetten vallásos, finoman hazafias himnuszként éneklik kiemelkedő alkalmakkor.
Ilyen alkalom volt John McCain arizonai konzervatív republikánus szenátor temetése is, amelynek keretében a legünnepélyeseb gyászszertartásra szombaton került sor az episzkopális washingtoni Nemzeti Székesegyházban.
Mint hogy az Egyesült Államok talán a polgárháború óta nem élte meg a társadalom olyan mérvű kettészakítottságát, mint amilyenben manapság leledzik, ennek a rendkívüli politikusnak a temetése magától értetődően leképezte az amerikai politikai szféra megosztottságát. A New Yorker magazin úgy értelmezte a gyászszertartást, mint „az ellenállás eddigi legnagyobb nagygyűlését”.
A túl sok részletből álló összképet magyarul talán így tudjuk legérthetőbben átadni: János bácsi paródiája a koporsóból is átokként szállt a washingtoni hatalom mai megtestesítőjére, miközben mindenki más – jobb- és baloldali politikusok, egykori rettenetes ellenfelek végeláthatatlan széksora – együtt énekelt és szónokolt, együtt méltatta azt a volt harci pilótát, aki – nem ritkán harcias, szenvedélyes, súlyos szavak kimondása mellett is – az emberi méltóság megtestesítője és leghívebb követője volt az amerikai politikában. Edward Kennedy és Joe Biden után a Szenátus utolsó „óriása”.
A János bácsi (magyar) paródiája legfeljebb Donald John Trumpra süti rá a bélyeget – akit kifejezetten meg sem hívtak McCainre emlékezni, hiszen a 2016-os kampányban olyan gyalázatos módon megalázta, sőt még halálában sem követte meg, nem talált magában erőt, bátorságot, elegendő tisztességet arra, hogy ezt a bűnt jóvátegye –, miközben annak a másik Jánosnak, John McCainnek, a Köztársaság csatahimnusza csattant fel a gótikus falak között:
„János elment katonának az Úr seregeibe”
A több mint két és fél órás (katolikusra emlékeztető, episzkopális, azaz „amerikai anglikán”) szertartáson Meghan McCain, az elhunyt kontrollálatlanul szipogó felnőtt lánya mondta ki először, hogy itt most „Amerika nagyságát temetjük”, amit apja képviselt az „olcsó retorikával szemben”. Meg azt, hogy „Amerikát nem kell újra naggyá tenni”, miközben Trump – aki a kampány óta is folyton ezt az üres jelszót károgja – ugyanilyen feliratú miciben indult szégyentelenül golfozni éppen a gyászszertartás alatt.
Még nagyszerűbb volt azonban az az összkép, amit a templomban ülők mutattak. A McCain család számos tagjával szemben, az első sor másik oldalán három volt elnök ült feleségével együtt: Barack Obama, George W. Bush és Bill Clinton. A legutóbbi elnök a 2008-as választáson győzte le McCaint, az utolsó előtti pedig a 2000. évi republikánus előválasztásokon. És mégis, a halálára készülődő agyrákos szenátor éppen kettejüket kérte fel a legfontosabb gyászbeszédek megtartására.
Barack és Michelle Obama, George és Laura Bush, Bill és Hillary Clinton John McCain gyászszertartásán (Képernyőfotó)
Miközben a hatalom mai viselőjét „president non gratusnak” nyilvánította a gyászoló család, az egybegyűltek csodálatos tanúbizonyságát adták annak, hogy a legkeményebb politikai ellenfelek is emberek tudnak maradni a legemberibb pillanatokban – ha emberség vezérli őket, nem pedig a narcisztikus önimádatból fakadó ellenőrizetlen, alpári fröcsögés. Nem „képmutató píszí” (political correctness) volt ez, amit dölyfös hatalmasságok (mifelénk is) nagyképűen száműztek a közbeszédből, hanem a különbségeken való felülemelkedés legnemesebb gesztusa.
Trump János Donald neve egyetlenegyszer sem hangzott el, mégis mindenki tudta, hogy a gyülekezet őt és mocskos modorát taszítja el magától. Róla szólt George W. Bushnak az a mondata, hogy (a másik János) „John mindennél jobban gyűlölte a hatalommal való visszaélést meg a zsarnokokat”. Azokat a zsarnokokat – Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun jut eszünkbe –, akik előtt Trump megalázkodott, akiket a mai elnök a legnagyobb becsben tart.
Barack Obama beszél John McCain gyászszertartásán (Képernyőfotó)
Ugyanarról a Trump Jánosról beszélt Obama is – a szertartás leghatásosabb szónokaként, a legméltóságteljesebb elnökként, aki George Washington óta a Fehér Házban szolgált –, amikor McCain szellemével állította szembe a mai amerikai közbeszédet:
„Oly sok minden tűnik a politikában kisszerűnek, gonosznak, álságosnak; fellengzős és sértegető handabandázásnak, hamis viszálykavarásnak és fabrikált gyalázkodásnak. Olyan politika ez, amely bátorságot színlel, ám a valóságban félelemből születik. John arra szólított fel bennünket, hogy ennél legyünk nagyobbak. Hogy legyünk ennél jobbak.”
Mint minden nagy ember, Barack Obama – John McCain koporsója előtt, a halott élő példáját elébünk állítva – nemcsak a washingtoni tegnapról beszélt az amerikai holnapnak, hanem minden odafigyelő embernek, az átfogó mindennapokról, Kaliforniától Floridáig, Belgrádtól és Budapesttől Szabadkáig, Hencidától Boncidáig.
John McCain koporsóját utolsó útjára viszik a washingtoni Nemzeti Székesegyházból (Képernyőfotó)
