Száz olyan esetnek lehettünk tanúi Donald Trump 2015 júniusi elnökjelölti debütálása óta, amelyet egyetlen normális amerikai politikus nem úszott volna meg bukás nélkül. Pusztán ebből a tényből arra is lehetne következtetni, hogy a legnagyobb politikai tehetséggel, a „zemberek” által hőn szeretett és vakon követett megacelebbel állunk szemben – aki maga mondta, még megválasztása előtt, hogy akár kiállhatna az Ötödik sugárútra (New York közepén) és lelőhetne valakit, azt is megúszná.
Csakhogy még Hitler, Sztálin és Napóleon is belebukott a világhatalmi őrületbe és a végtelen önimádatba. Trump (egyelőre) nem indított világháborút, de – mint a napokban kiderült – nem idegen tőle a gondolat. A normális és tisztességes gondolkodás az, ami valójában teljesen idegen tőle. A káosz kavarása, a parttalan hazudozás, az önimádat bűvölete és – a valódi diktátorokon kívül – minden más életforma megvetése az a közeg, amelyben ez a narcisztikus, robbanó anyag utazik.
Márpedig az elmúlt 48 órában egyre közelebb tartották hozzá a kanócot.
Először egy jövő héten(!) megjelenő könyv korbácsolta fel a washingtoni szenvedélyeket. Bob Woodward Rettegés (Fear) c. riportkönyve dokumentált minden korábban kiszivárogtatott elnöki tébolyt az eddigi legmagasabb szinten. Attól a szerzőtől, aki a legfontosabb csavar volt Richard Nixon Watergate-botrányának felgöngyölítésében, akit egyesek minden idők legjobb amerikai politikai riporterének tartanak. Aki id. George Bushtól kezdve minden republikánus és demokrata elnök hatalmi köreiről megpróbálta lerántani a leplet – legtöbbször sikerrel.
Semmi nem lepi meg a trumpi téboly ismerőit ebben a könyvben – hacsak nem az elnök közvetlen munkatársainak szókimondása, a döbbenetes és vészjósló részletek bő gazdagsága. Legyen elég erre két példa: az, hogy Trump a III. világháborúra való készülődéssel meg Bassár el-Aszad szíriai elnök meggyilkolásának gondolatával játszadozott, és a Pentagon élén álló tábornoknak kellett eltérítenie az ilyen ötletektől – aki saját beosztottjainak elmagyarázta, hogy „az elnök mondhat, amit akar, mi meg nem teljesítjük, mert értelmi szintje egy ötödik-hatodik osztályos szintjén van.” A Trump közvetlen közelében működő másik tábornok, John Kelly kabinetfőnök pedig egyszerűen „idiótának” nevezte az elnököt, aki viszont leárulózta és „ostoba délinek” titulálta saját igazságügyminiszterét, azt a volt szenátort, aki elsőként támogatta meg őt a kampány folyamán.
Jól vigyázzanak hát a saját kategóriájukban előresiető hangos Trump-csatlósok (legyenek akár elnökök, vezérek, vagy csak közönséges kormányfők): a huncut talpnyalás ennél az embernél nem okvetlenül fizetődik ki!
A könyvet még csak bennfentesek olvashatták, máris háttérbe szorult – vagy inkább belső forrásból igazolást nyert –, amikor szerda délután 4-kor a New York Times honlapján megjelent egy szokatlanul névtelen véleménycikk. Abban „egy magasrangú Trump-munkatárs” arról számol be, hogy a Fehér Ház belső köreiben „sokan vannak”, akik azon munkálkodnak, hogy az elnököt, az országot és a világot megmentsék ennek a tébolyodott hatalmasságnak a veszélyes szeszélyeitől. Olyannyira, hogy a kabinettagok egy része már a leváltás gondolatával is foglalkozott. A 25. alkotmánykiegészítés ugyanis lehetővé teszi, hogy az alelnök és a kormánytagok többsége alkalmatlanná nyilvánítsa az elnököt, aminek nyomán hosszas kongresszusi eljárás döntené el a hatalom további sorsát.
Ezek a „racionális erők” állítólag máris megakadályozták Trump legborzalmasabb döntéseit, akár úgy, hogy azokat nem hajtották végre, akár úgy, hogy ügyesen elcsenték az aláíratlan papírokat az asztaláról. De „nem akartak alkotmányos válságot kirobbantani” az amúgy általuk is támogatott jobboldali „sikerek” megmentése érdekében.
Ez az utóbbi „magyarázat” sok mindent elárul a belső viszonyokról. Egyrészt azt – amit az ismeretlen szerző maga is kimond –, hogy itt nem „baloldali összeesküvésről” van szó, hanem a jobboldal szégyenéről amiatt, hogy egy alkalmatlan embernek tette lehetővé a legfőbb hatalom megszerzését, hogy saját szalonnáját sütögesse annak tüzénél. Másrészt viszont azt, hogy a „bátor leleplezés” valójában gyávaságot leplez: alkotmányos válságot ugyanis nem lehet kirobbantani magának az alkotmány rendelkezéseinek alkalmazásával.
Trump éppen egy serifkulisszát állított maga mögé a Fehér Házban, amikor a cikk belerobbant az amerikai közéletbe. Azonnal dicső sikereiről kezdett beszélni, no meg arról, hogy az „éppen összeomló sajtó” a nép ellensége, és a New York Times már nem is létezne, ha ő, Donald Trump, nem adna okot arra, hogy valami érdekesről írjon. (A legfontosabb amerikai napilap példányszáma és bevétele valóban megnövekedett a botrányos Trump-elnökség kezdete óta.)
Az elnöki valóság azonban az – jelentik a Fehér Házban dolgozó riporterek –, hogy Trump fúriaként fogadta a legújabb leleplezéseket és vulkanikus erővel tombol benne a düh. A címünkben foglalt képzavar pontosan erre utalt: Trump soha nem látott arcátlan stílusa – ismét csak figyelmezzenek a „píszí” (ahogy Magyarországon nevezik), a „politikai korrektség” ádáz ellenfelei! – lassacskán oda vezetett, hogy ma már szinte semmilyen mocskolódás, gyűlöletszítás nem tiltható ki a tisztességes közbeszédből. Ha a békát forró vízbe dobjuk, kiugrik onnan – de ha lassú tűzön melengetjük, akkor megszokja és belepusztul. Mint a normális emberi hangnem a fröcsögő politizálásba.
De fordítva is igaz lehet: talán egy mégoly forrófejű vulkanikus alkat dühödt tüzét is elolthatjuk, ha – rettegést nem ismerő tűzoltóként – kitartóan zúdítjuk rá a hidegvizet.
Hogyan visszarántani egy országot a szakadék széléről (A névtelen véleménycikk illusztrációja a New York Times oldaláról; Delcan and Company)
