Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom
hívó szavait. Ki volna az hát,
aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban. Mienk marad tán
valamely fa a dombon, hogy naponta
viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,
egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,
megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.
Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél
perzseli arcunk – kié is nem marad ő, az áhitott,
a lágyan józanitó, a magányos szívre
fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?
Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.
Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,
vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad
bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.
Jó – tavaszoknak kellettél. És csillagok is
hitték: sejdited őket. A multból
hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor,
hogyha nyitott ablaknál vitt el az út,
neked szólt egy hegedű. Mindez megbizatás volt.
De betöltötted? Nem zaklatott-e szünetlen
várakozás még, mintha minden a kedves
jöttét hirdetné? (Hova rejtheted őt el,
hisz e roppant, idegen gondolatok ki-be járnak
benned, s gyakran időznek el éjeken át is.)
De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé
úgysem halhatatlan nagyhírü indulatuk.
Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább
szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra
meg újra kezdd soha el nem érhető dicséretüket;
nézd csak: biztos a hős eleste se volt más,
csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.
De a szeretőket a természet kimerülten
visszanyeli, minthogyha az újrateremtés
nem telnék erejéből. Gondoltad-e Gaspara Stampát,
meggondoltad eléggé, hogy valamely lány,
elhagyatottan az ő szeretőként
felszökkent példáján érzi: bárha követném?
Legrégibb gyötrelmünk hát ne teremjen
végre gyümölcsöt? Nincs-e a perc itt, hogy szeretettel
váljunk meg szeretőnktől s álljuk is ezt remegőn,
mint nyílvessző állja a húrt, hogy szökni feszülten
több legyen önmagánál. Mert nincs sehol maradás.
Hangok, hangok. Halld, szivem, úgy ahogyan csak
szentek hallották, hogy az órjás hívás
fölemelte őket a földről; ők térdeltek azonban,
képtelenek, térdeltek, s rá se füleltek:
így voltak hallók. Nemhogy te az Úrnak
hangját elbírnád, dehogyis. De halld a fuvalmat,
a szakadatlan hírt, mit a csönd szava szól.
Most amaz ifju halottaktól surrog tefeléd.
Bárhova léptél, római, nápolyi templom
öblén, nem szólított csöndben a sorsuk?
Vagy fönséggel bízta magát rád egy fölirat,
mint nemrég a Santa Maria Formosa-i tábla.
Mit akarnak tőlem? Halkan hadd vetem én le
a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek
tiszta lengését meg-megzökkenti időnként.
Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,
kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,
rózsákban, s más annyi személyes-igéretü tárgyban
jelentését nem látni az emberi sorsnak;
ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,
többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak
széttört játékszert, végképp odahagyni.
Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa
mindent, ami megkötözött, így látni a térben
szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,
csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét
érződjék. – De az élő egyre hibázik
s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.
Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők
vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,
mindkét birodalmon örökre sodorva magával
minden kort s szavukat túlzúgja örökre.
Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől
elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy
titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz
boldogitó haladást -: birnánk-e mi nélkülük élni?
Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelső,
a merész zene áthat a meddő dermedezésen,
úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem
isteni ifju kiszállt, megkezdi az űr
ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol.
Nemes Nagy Ágnes fordítása
