Egyhangúan döntött a Szerb Haladó Párt elnöksége, majd főbizottsága arról, hogy Aleksandar Vučićot indítják a köztársasági elnökválasztáson. Szintén egyhangú döntés született a VMSZ elnökségi ülésén is, ugyanebben a témában, ugyanerről a jelöltről. A Szerbiai Szocialista Párt esetében egy személy a javaslat ellen szavazott, fel is kapta őt a média.
A kiragadott példák az elnökválasztásra vonatkoznak, hiszen most ez az aktuális téma és nyilván hónapokig ez fogja átitatni a mindennapokat, de számos korábbi példát is felsorakoztathattunk volna, amikor egy-egy pártban mindenki pontosan ugyanúgy gondolta, senkinek még egy félmondatnyi ellenvetése se volt, az adott pártszerv elnöklője a tagok gondolatait mondta ki az ülésen.
Lehet, hogy az igazán jó politikai szervezet meditatív módon működik, a vezetőségi tagok az ülés elején magukba mélyednek, halk zene szól, ők fogják egymás kezét és agyhullámaik összekapcsolódnak. Innentől pedig a döntéshozatal is sokkal gördülékenyebbé válhat, gondolatátvitellel (vagy, ahogy Mézgáék köbükije mondta: gondátvitellel) történik.
Na de térjünk inkább vissza a realitások talajára. Akármennyire is meglepő, a fenti három példából a szocialistáké tartalmaz nyomokban némi demokratikus működést. A másik két példa, a teljes egyetértés, a harmónia, mindennemű kritika hiánya sokkal inkább egy másik rendszerre emlékeztet. Akik tőlem idősebbek, azok még emlékezhetnek rá, hogy a néhai Párt működött ilyen csodálatos összhangban. Mindaddig, amíg a belső ellentéteket többé már nem lehetett elfedni és a történet vége a szó legszorosabb értelmében robbanás lett. A robbantgatásban amúgy, a jelenlegi hatalom egyes szereplői is tevékeny részt vállaltak.
Nem kell pszichológiai diploma az embernek (noha páran biztos vásároltak olyat is a politikusok közül), hogy tudja: még egy párkapcsolatban sem normális, ha ketten mindenben maradéktalanul egyetértenek, soha egy ellenvetés, egy kis összeugrás. Ugyanúgy igaz ez a társadalmi szervezetekre is.
Az olyan párkapcsolat, amelyben az egyik fél mondja meg, hogy mi legyen, a másik meg bólogat, az egészségtelen.
Az olyan párt, ahol az elnök mondja meg, hogy mi legyen, a tagság meg bólogat, az nem demokratikus.
Mindannyian tudjuk, mi történt a VMSZ-szel, amikor egyes tagok megelégelték, hogy a szavuk semmit sem ér, sőt még retorziókkal is szembe kellett nézniük. Valami hasonló történik most a Szerb Haladó Párton belül is. Tudnivaló volt, hogy a radikálisokból átvedlett pártban kétféle ideológiai szemlélet találkozik: a hagyományos, régi, amely Moszkvában hisz és a modernebb, amelyet az újabb tagok képviselnek, ez pedig Nyugat orientáltságú. Mindaddig jól működött ez a történet, amíg a közös cél összetartotta a társaságot, ez pedig a hatalom megszerzése és a zsákmány elosztása, közben pedig a belső ellentéteket söpörgették a szőnyeg alá. Aki komolyabban figyelte ezeket a folyamatokat, az tudja, hogy a helyzet nem húzható, halasztható a végtelenségig. Az oroszpártiak szerették volna megakasztani az ország uniós közeledését, amely Koszovó végső elveszítését is magával hozhatja, ez azonban nem mehet könnyen, amíg a párt és a kormány élén Vučić áll. Viszont eljött a pillanat, amikor Nikolićot többé nem lehet ignorálni, az elnökválasztás pedig számára kiváló alkalmat biztosított, hogy megtegye ezt a lépést. Hétfőn este a két politikus megbeszélése után úgy tűnik, békekötés történt, ennek ellenére nem kellene kizárni a pártszakadást sem, mert lehet, hogy az egyes városokban lévő haladók agyhullámai nem kapcsolódtak rá a központi jeladóra és ők saját meggyőződésüket követik.
Persze, azt se gondolja senki, hogy az ellenzéki pártok a demokrácia és a szabadelvűség bástyái lennének. Nenad Čanak ligája és Čeda Jovanović LDP-je is komoly demokráciadeficittel küzd. Marinika Tepić ki is lépett a ligából, az elnökválasztással kapcsolatos határozatlanság miatt. Az LDP vezetője szintén nem hozta még nyilvánosságra pártja döntését. Az ő esetükben az egyhangúságot az bontja meg, hogy számos helyi szervezetük aktívan bekapcsolódott Saša Janković kampányába. Čedo és Čanak is azok közé tartoznak, akik úgy gondolják, a napnál is világosabb, hogy pártjaik élén csakis ők állhatnak, a tagság pedig majd birkamód, bocsánat egyhangúlag támogatja őket.Csak épp, amíg ők ketten a politikai piacon „kupeckodnak“, addig tagságuk magától is megtalálja a jelöltjét.
Hasonló fejfájásokkal küzd Saša Radulović az Elég volt nevű mozgalom vezetője is, akit a tagság egy része autokrata viselkedéssel vádol. Emiatt tartományi parlamenti frakciójuk már hónapokkal ezelőtt szétesett, most pedig szintén az elnökválasztás körüli kereskedelem okozta időhúzás miatt három parlamenti képviselőt elveszítettek. Saša Radulović motivációja is nagyjából világos, ő szeretne az ellenzék vezére lenni, ezért olyanköztársasági elnökjelöltet keres, aki inkább neki kampányol, nem pedig saját magának.
Az egyhangú döntések, az automatikus kézemelgetés, a kizárólag a vezért dícsérő, vele egyetértő felszólalások ideje 1990 környékén egy rendszer eltemetésével elmúlt. Az azóta bevezetett többpártrendszer és demokrácia lényege az, hogy mindenki elmondhassa a véleményét, vita alakulhasson ki és a tagság végül szavazással döntsön. És ezt követően a másképp szavazókat nem fosztják meg tisztségüktől, nem zárják ki a pártból, nem szüntetik meg a munkahelyeiket és nem üldözik amiért vállalták véleményüket.
Nagyon sok pártvezetőnek és politikusnak akad még tanulnivalója. És nem a kumroveci tankönyvet kellene forgatni.
A jegyzet a Családi Kör hetilap 2017.02.23-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.
