Két éve hisszük, valljuk és műveljük, hogy a kisebbségi sajtó közösségteremtő ereje nem az egyengondolkodásban, hanem az együtt gondolkodásban rejlik. Hogy a mégoly totális hatalom, túlerő és kincstárkulcs birtoklása ellenére sincs joga senkinek elhallgattatni a másként gondolkodókat.
Amikor ma két éve elindult a Szabad Magyar Szó, nem lehettünk biztosak abban, hogy a vajdasági magyarság jelentős része egyetért a fentiekkel. Csak hittük és reméltük, hogy így van, így lesz.
Teli szívvel és lukas zsebbel indultunk. Kirúgott és kisemmizett újságírók mellé álltak oda azok, akik becsületbeli kötelességüknek tartották, hogy kilépjenek abból, ami vállalhatatlanná vált. A teljhatalom szolgálata ugyanis nem szolgálat, hanem szolgaság.
Miközben a vajdasági magyar médiatér szinte minden fontosabb szereplője külföldi adófizetők pénzén él – egyre jobban –, addig mi egy maroknyi elkötelezett és független vajdasági magyar ember önfeláldozó munkájával, valamint önként a köz javára fordított hozzájárulásával igyekszünk megteremteni a szabad megszólalás lehetőségét mindazoknak, akik saját fejükkel kívánnak gondolkodni a világról.
Ebben a mai világban nehéz elhinni, hogy vastag bőrű vagy bugyellárisú idegen hatalmasságok juttatásai nélkül bármi újat lehet kezdeni, netán megvalósítani – pedig csak lelkesedés és elszántság kell hozzá. No meg az Olvasó megbecsülése, nem pedig lenézése.
Pedig szűkebb pátriánk emberei mindig is a maguk feje szerint, a maguk lábán akartak megállni, nem idegen nagyurakat vagy helyi kiskirályokat szolgálni. Ennek a tájnak a népe mindig a sajátján és a sajátjából élt. Így kell ennek lennie a közélet dolgaiban is.
Köszönjük az Olvasónak, hogy egyre nagyobb, szinte már hihetetlenül nagy számban velünk tart!
