Háború lesz.
A parton elvirágzott a fűz
s a jegenyenyár, –
apró pelyhe zilálva száll, –
felleg sunyít,
a tények lelke a táj.
Elidőzik a gyors röptű madár
a táj felett, – köröz –
alá árnyéka s tolla hull,
aztán a kör – az égi jel,
bezárul.
Szorul a hurok a szemhatár körül,
s a részletek finom rajzán
a távolba tűnő nyárfasor,
mint túlparti kiáltás, –
hosszan, elnyúltan, ahogy
a fáradt menetelők, –
szorongva menekül.
Itt, a Tisza partján, most
megszűnik valami, –
amit még őriz a látvány,
már régen nem több
a puszta múltnál –
s csak a múlt, – a megszűnés
nem fáj.
Szél borzolja a vizet,
zavaros árján rímelve
csobban a lombok közt
rejtőző idegen
napsugár, –
s a parton kuksoló gondolat
rádöbben,
hogy a létezés már csupán
csak kép, egy makacs látvány,
amely, akár a tavasz, ősz,
tél vagy a nyár,
a múltból visszajár,
s vele a bájoló idill:
az eltévedt Loreley.
Nehéz a lég,
a rabszolga humusz zihálva
hordja terhét, –
magot, bogarat, –
s a fürge gyík is
elhagyja fészkét, –
nyomán fázósan szárítja
fonákját a tavaszi fű; –
miféle értelem szabhat így
törvényt,
élni csupán a puszta létért, –
ha mindössze ennyi a tét
és a hűség.
Fordul a szél, s moccan a csend is,
már-már alig kivehető,
hogy valóság-e a távoli harangszó,
vagy csak bent szól,
Petőfi verseiből.
Átok sújt mindenkit,
aki már egyszer ölt,
akár szívében is,
vagy csak úgy, hogy históriát ír; –
torlódik a víz és a felszín,
hullám s lelkiismeret összecsap,
borzongva szétterül, –
a mélyben örvény dúl,
ősi, vak erő, –
a bűn örök életű.
Távoli rétet kémlel
a riadt őz,
füle feszülten a csendre
figyel,
felcsapja kis fejét,
szökell egyet,
s úgy tűnik el a képből,
mint jelentéktelen részlet
a festő emlékezetéből.
Háború lesz.
