Tegnap írtunk arról a Szabad Magyar Szó oldalain, hogy november 20-án nyílik meg az a kiállítás, amelyet Szendrey Júlia (1828-1868), Petőfi Sándor feleségének magánéletét és irodalmi munkásságát mutatja be a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban. A témához kapcsolódva lapoztuk fel kolléganőnk, R. Kiss Kornélia korábbi cikkét, amely két évvel ezelőtt jelent meg az azóta már megszűnt Magyar Nemzet című napilapban. A szerző ebben így fogalmazott: „Nem tudott mit kezdeni a nemzet özvegye szereppel, és rövid élete alatt rengeteg csapás érte Szendrey Júliát. Végül harminckilenc évesen, méhrákban halt meg. Betegsége végképp tönkretette második házasságát. Naplója sokat árnyal azon a képen, amelyet a »feleségek feleségéről« őriz az utókor. És bármilyen hihetetlen, e napló teljes kiadása először tavaly decemberben jelent meg Szentes Éva és Ajkay Alinka irodalomtörténészek gondozásában.”
„Szendrey Júliának tulajdonképpen csak a gyermekeiben és rövid irodalmi sikerében lehetett némi öröme. Leszámítva persze a nagy szerelmet, Petőfi Sándort. Ezenkívül csak csapások érték: elvesztette a férjét, kolerában a húgát, Szendrey Máriát, aki talán az egyetlen bizalmasa volt, és pár napos korában eltemetett egy kislányt, Violát. Második házasságáért az egész »nemzet« elítélte, a lapok cinikus hangvételű cikkekben tárgyalták a költő özvegyének magánéletét. A helyzeten nem javított az sem, hogy Júlia még a gyászév leteltét sem várta meg, 1850-ben ment hozzá Horvát Árpád történészhez” – írta 2016-os cikkében R. Kiss Kornélia, majd sietett hozzátenni még: „Ráadásul rövidesen súlyos beteg lett – utolsó két gyermekét betegen szülte meg –, és a férjéről kiderült, hogy nem túl sok részvétet tanúsít iránta, legalábbis Júlia visszaemlékezése szerint. Ehhez képest csekély vigaszt jelenthetett, hogy a nemzet idővel kegyesen hajlandó volt megbocsátani a költő özvegyének, vagy legalábbis felejtett: amikor visszatért az irodalmi életbe – jó érzékkel egy megható, gyermekeiről szóló költeménnyel –, már hajlandónak mutatkoztak elismerni képességeit. De még ez sem ment könnyen: dúlt a női írók létjogosultságáról szóló vita, amelybe Szendrey Júlia személyesen is beszállt.”
Tegnapi cikkünket itt érhetik el olvasóink:
Petőfi Sándor feleségének feltáratlan életútja
Szendrey Júlia (1828-1868), Petőfi Sándor feleségének magánéletét és irodalmi munkásságát bemutató kiállítást rendez a budapesti Országos Széchényi Könyvtár (OSZK). A vállalkozás a könyvtár saját anyagára épül és a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) gyűjteményéhez tartozó relikviákkal egészül ki, levelek, naplótöredékek, könyvkiadások, saját versek és Andersen-fordítások segítségével idézi fel Szendrey Júlia alakját.
R. Kiss Kornélia így folytatta méltatását: „Szentes Éva irodalomtörténész, az új kiadású napló egyik szerkesztője szerint borzasztó, hogy sokaknak még mindig a nadrágban járó, szivarozó nő, a női egyenjogúság harcosa jut legelőször eszébe Szendrey Júliáról, hiszen a kép sokkal árnyaltabb; ő leginkább azt emelné ki, hogy Szendrey Júliát egészen fiatal korától kezdve szinte évente érte valamilyen megrázkódtatás. Tizennyolc évesen feleség, tizenkilenc évesen anya, húszévesen özvegy lett, miközben az ország is teljesen felfordult. Igazi segítségre, tanácsra kevesektől számíthatott, és az irodalomtörténész szerint túlságosan fiatal, rémült és magányos volt ahhoz, hogy felmérje, mit vár el tőle – mint Petőfi Sándor özvegyétől – a közvélemény.” Itt mondjuk el, hogy R. Kiss Kornélia írása „Naponként árvább” – Szendrey Júlia naplója című kiadvány recenziójaként, ismertetőjeként készült – szerkesztette Ajkay Alinka és Szentes Éva – , amelyik 2015-ben jelent meg az Editio Princeps gondozásában, kétszázhatvanhárom oldalon. A szerző így folytatta: „Nem csoda, hogy hozzáment Horvát Árpádhoz, akiről a kortársak is tudták, hogy járt prostituáltakhoz. Júliával kötött házassága akkor romlott meg végleg, amikor az asszonyt betegsége miatt orvosai eltiltották a szexuális élettől, de maradtak fenn Júliától korábbról is panaszos sorok »czégéres nők felhívó tekintetéről«. Ahogy özvegysége idején, Szendrey Júlia a halála előtt is a házasságban vélt menedéket találni. Halálos ágyán azt írta édesapjának: át szeretne térni a református hitre, és elválni, hogy hozzámehessen Tóth Józsefhez, aki az utolsó pillanatig ápolója és bizalmasa volt. Erre végül nem maradt alkalma.”
Szendrey Júlia három fiával, Horvát Attilával, ifj. Horvát Árpáddal és Petőfi Zoltánnal 1857-ben
„A töredékes naplók és egyéb források nem zárták le végleg Szendrey Júlia történetét, még napjainkban is előkerülhetnek újdonságok. Szentes Éva elmondta: Szendrey Júlia családjának történetét 1935-ig sikerült követniük, viszont a Budapest folyóirat tavaly kiderítette, hogy a hűséges titkár, Tóth József leszármazottai ma is élnek, és érdekes dokumentumok kerültek elő a családi ereklyék közül. Például Tóth József verse és levele Szendrey Júliához, amelyekből nyilvánvalóan kiderül, hogy a súlyos beteg asszony és tíz évvel fiatalabb rajongója kapcsolata kölcsönös szerelem, de legalábbis rajongás volt” – olvashatjuk kolléganőnk két évvel ezelőtt készült méltatásában.
R. Kiss Kornélia cikkét, eredeti közlésének helyén itt érhetik el olvasóink:
Rémült és szomorú özvegy: ilyen volt Szendrey Júlia
Nem tudott mit kezdeni a nemzet özvegye szereppel, és rövid élete alatt rengeteg csapás érte Szendrey Júliát. Végül 39 évesen, méhrákban halt meg. Betegsége végképp tönkretette második házasságát. Naplója sokat árnyal azon a képen, amelyet a „feleségek feleségéről” őriz az utókor.
A szerző végül hozzátette még: „Az új kiadású naplóban három olyan szöveg van, amely az első, 1930-as kiadásból, így az utána következőkből is kimaradt. Mivel ezek szabályos naplószövegek, amelyek egy naplófüzetben szerepelnek, Szentes Éva nem tud magyarázatot arra, hogy miért maradtak ki az 1930-as kiadásból, amelyet Mikes Lajos gondozott. A szöveget sajtó alá rendező irodalomtörténészek szerint elképzelhető, hogy a kutató véletlenül kettőt lapozott, de az is, hogy szándékosan hallgatta el a nyilvánosság elől ezeket a szövegeket, bár különösebb botrányt egyik sem okozott volna. Az egyik kimaradt bejegyzésben Júlia többnyire a tavaszi természetről elmélkedik, de közben megemlíti, hogy »elfeledt szerelmére gondol«, 1849 áprilisában, amikor Petőfi Sándor még életben volt.”
