„Te most bolondgombát ettél? Mi a francot akarsz te Gombára menni, meg egyáltalán hol is van az falu, vagy, hogy is hívják azt a helyet ahova menni tervezel?” – kérdezett rám a barátnőm, amikor bejelentettem neki, hogy hirtelen adódott egy alkalom arra, hogy végre-valahára személyesen is szemtanúja legyek annak a csodának, ami negyed évszázadon keresztül, évente egyszer a blueszene fővárosává varázsolja a Gödöllői dombságban lévő kicsiny települést.

A fesztivál szervezői találóbb nevet nem is választhattak volna a rendezvénynek, mert a Hiánypótló Blues Est teljes mértékben rászolgált a nevére. Manapság ugyanis mind nehezebb olyan koncertet elcsípni, ahol a hamisítatlan és kíméletlenül őszinte blueszene mellett a főszerep az önfeledt, amolyan „ereszd el a hajamat” típusú, de a maga módján kulturált bulizáson van, amelyben a hétévestől a hetvenévesig mindenki részt vesz. Márpedig a gombai bluesfesztiválon mindennemű túlzás nélkül ez történik. Amikor beléptem a rendezvényház színháztermébe, első látásra meghökkentett a tapasztalt retró-feeling. A színpadon az egyik banda már nagyban nyomta a bluest, a szabadon hagyott küzdőtér mögött pedig szimpla asztaloknál ült a Magyarország minden tájáról idesereglett vendégsereg, amely italokkal a kezében melegített a csápoláshoz. Akaratlanul is a múlt század hetvenes éveinek, szocialista szellemben megrendezett táncestekre, illetve falusi bálokra hajazott az egész, s szinte már-már vártam, hogy a kulisszák mögül egy fehér inges, fekete öltönyös úriember az egyik pillanatban megálljt parancsoljon a pódiumon herfliző énekesnek és a régi idők szellemében köszönti, majd pedig az Internacionálé eléneklésére szólítja fel az egybegyűlteket. Végül pedig felolvassa a bálon érvényes viselkedési szabályzatot: Lányokat derék alatt fogdosni tilos, mindenki csak három Bambit fogyaszthat el, a polgármester elvtársat pedig a bál ideje alatt nem engedélyezett szidni; a részegen kötekedőket pedig haladéktalanul eltávolítjuk a rendezvényteremről! A bált pedig az MSZMP KáBé-BÉ-Kája szervezte a nagy októberi cocialista forradalom tiszteletére…

Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, a műsorban eredetileg feltüntetett Terra Profonda helyett az utolsó pillanatban beugrott Huckleberry Guys nyomta teljes gőzzel a bluest. A new orleans bluest, és redneck folkot játszó triónak nem kellett sok, hogy táncra gerjessze a vendégek jó részét, s magasra tette a lécet az utána következő Rippof Raskolnikovnak. Utóbbi neve már a vajdasági blueszene-kedvelők előtt sem ismeretlen. Eredeti nevén Ludwig Knoglinger, osztrák énekes-dalszerző, gitáros, „tiszteletbeli magyar” blueszenész több alkalommal is vendégeskedett már a zentai Mojo klubban, és fellépésével mindig elvarázsolta a közönséget.

Raskolnikov a lehető legtágabban értelmezi a blueszenét. Régebben gyors, zúzós bluesrockot játszott, de később a blueszene klasszikusabb változatára váltott, amelyet gyakran megfűszerez a kelet-európai nemzetek zenéjének elemeivel, de amolyan „szegény ember Mark Knopflereként” szívesen elkalandozik a lágyabb, poposabb hangzásvilágba is, s be kell vallanom, hogy ebben a változatban is kedvelem az ikonikus színpadi megjelenésű (fekete, csíkos zakó piros rózsa kitűzővel, trikóval és kalappal) bluesdalnokot.

Az est utolsó fellépőjeként a Jerry Lee’s Rock&Roll Service játszott a kora hajnali órákig. A tizenkét évvel ezelőtt alakult budapesti zenekar a rock’n’roll korai éveibe – kicsit és nagyot megtáncoltatva – kalauzolta el a fesztivál közönségét, és többszöri ráadás után zárta le méltóképpen az idei bluesfesztivált, amely egyfajta varázsgombaként elbűvölt mindenkit.