„A zene nem létezik azon a pillanaton kívül, amikor előadják, mert bármilyen jól tudunk is kottát olvasni, és bármilyen eleven is a képzelőerőnk, mégsem tagadható, hogy olvasva a zene csupán átvitt értelemben jön létre. Tulajdonképpen csak akkor létezik, amikor előadják. Ez talán e művészet tökéletlenségének látszhat a többi művészethez képest, amelyeknek az alkotásai megvannak, mert létük alapja az érzékelhető. De nem így van. Ez éppen arra bizonyíték, hogy magasabb rendű, szellemibb művészet.” (Søren Aabye Kierkegaard)

Hát ezzel a fenti idézettel én semmiképp sem tudok azonosulni, még ha mottónak tűnhet is ide bemásolva… Sőt, éppen azért mentettem el néhány évvel ezelőtt, amikor egyik barátom megosztotta a Facebook internetes közösségi portálon, hogy alkalmasint majd vitába száljak vele. De nagyon bosszant és felháborítónak is tartom, amikor a különböző művészeti ágakat egymáshoz viszonyítva próbálják meg rangsorolni az emberek. Ez elfogadhatatlan! Nem lehet jobb a zene, mint a festészet! Nem lehet jobb a színház, mint a szobrászat… Nem lehet jobb a film, mint az irdalom. Nincs olyan, hogy jobb a költészet, mint a tánc…

Ezek nem értelmes kategóriák!

Ezek nem értelmezhető kategóriák…

No de mindegy is, a néhány évvel ezelőtt eltervezett vitához ugyanis ma már nincs kedvem, sem hangulatom, tehát nem is szívesen térnék vissza rá… S habár Søren Aabye Kierkegaardnak (1813–1855), a dán filozófusnak azóta is nagy tisztelője vagyok, most abba sem folynék bele, hogy milyen következtetések alapján jutott el ő ehhez, a barátom által felidézett, felettébb elhibázott gondolatmenethez. Mert a kiindulópontja nagyon is igaz, valós, reális, csak a következtetésében jut vakvágányra. Meg aztán persze ugyanez a kiindulópontja is csak addig volt, csak addig lehetett megalapozott, amíg nem jelent meg és nem terjedt el mára már iszonyú mértékében a hangrögzítés technikája, mert innentől (onnantól…) ((honnantól?…)) kezdve már minden másképp van…

A visszájára fordult a világ!

Ő azonban 1855-ben elhunyt, tudása, gondolatvilága, filozófiája, ismeretanyaga, műveltsége, teológiai munkássága az adott kor elérhető, adott ismereteinek függvényében volt nagyszerű és becsülendő, igen sok tekintetben pedig máig ható, napjainkra, a mára, a 21. századi jelenünkre is érvényes. S ha az újabb korok technikai fejlődése meg is cáfolta már időközben az ő korabeli következtetéseit, hülyeség is lenne tőlünk ennek figyelmen kívül hagyása nélkül vitatni a nézeteit.

Ettől függetlenül azonban egyik művészeti ág sem lehet magasabb rangú vagy alacsonyabb rendű a másiknál. Illetve, ha alacsonyabb rendű/rangú, akkor nem művészeti ág… Akkor nem művészet! De akkor sem az, ha magasabb…

Szóval ördögi kör.

S akkor jusson eszünkbe mindennek nyomán az oly sokat és sokszor vitatott Friedrich Nietzsche (1844–1900) gondoldata A vándor és árnyéka című kötetéből: „Aki tisztázta magával a kultúra kérdését, azt olyasféle érzés kínozza, mint azt az embert, aki jogtalan eszközzel jutott tekintélyes örökséghez, vagy azt a fejedelmet, aki szülei legyilkolása útján került hatalomra. Sötét hangulatban pillant vissza múltjára, gyakorta szégyenkezik, gyakorta ingerlékeny.” Harapós…

Keressünk hát egy megfelelő kapaszkodót, egy jó kis fogódzót (mankót… járókeretet… görbebotot… sétapálcát…), amelyik kisegíthet bennünket ebből a megfeneklésből. Így ajánlom most mindenkinek a figyelmébe Balázs Attila sorait ugyanabból az írásából, amelyből egy korábbi tárcában egyszer már átvettem egy (másik…) rövid részletet: „Igaz, az idén tölti a hetvenötöt, apjuk, de még mindig szalad a piktorlétrával, keringőzik, sasszézik, és játszi könnyedséggel hajigálja fel a maltert, közben mesefa. Apjuknak mindenről van sztorija. Csíkszereda történetét hiba nélkül mondja, fejből, amire ő, Misi, képtelen, mert bezzeg ő, Misi, messze esett a fájától, ráadásul gurult is még egy ideig a domboldalon lefele, így apjuktól messze kötött ki. Ő inkább anyjuk. Ám nem tehet róla, így akarta az élet. Egyébként ő, Misi, Csíkszeredán a járványkórház közelében nőtt fel, általános iskolát végzett, négy fiútestvére közül egy meghalt (elütötte az autóbusz), isten nyugosztalja. Ő, Misi, eredetileg piktor, de falat is emel (segítséggel) – egy csapatban volt azokkal, akik újabban a Mikóvári-palota falát rendezgették –, de mivel az utóbbi időkben erősen megcsappant a munka, hát felkerekedett.

Ő, Misi, a legifjabb, elindult szerencsét próbálni.” (Moszkva tér, Király utca, Széll Kálmán, Kukorelly Endre, Litera.hu, 2015. február 19.) S erőst rámesteledett most is, miközben ismét a Zelei-füzetemet rendezgettem. S ha zenéből indítottunk már a mai mottónkban is, maradjunk még mindig ennél a művészeti ágnál, de egy egészen más korban, egy egészen más műfajnál… Egy másik barátom ugyanis egy hasonló posztban „sütött el” egy nagyszerű poént ugyanezekben a napokban:

– Miért lépett ki Ozzy Osbourne az első zenekarából?

– ?!

– Mert lejárt a sabbathossága.

* * *

Koncertjegyeket ragasztgattam hát – ahogy korábban már meséltem is erről –, amikor ugyanilyen hirtelen rámesteledett. A szarajevói Zabranjeno pušenje együttes koncertezett Újvidéken 2015. február 21-én a The Qurater klubban, előzenekarként pedig a helyi Zbogom Brus Li játszott… Gyermek- és ifjúkoromban még ereklyeként őrizgettem a különféle koncertjegyeket, ha eljutottam egy-egy jelentősebb, nevezetesebb fellépésre; s látom ám ezer meg ezer helyen az interneten manapság is, hogy ezzel a szenvedélyemmel sohasem voltam egyedül… Így hát ezek a 2015-ös februári jegyek is méltán érdemelnek kellő megbecsülést! S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nagyszerű koncert volt, nemcsak frenetikus, de egyben katartikus élmény. Egy évvel korábban még Eszékre autóztunk le feleségemmel egy Zabranjeno pušenje-koncert miatt (Csehóországban pivócimborákkal, Magyar Szó, 2014. május 3.; Farahó Zsoltnak pedig, akivel úgy buliztunk együtt aznap este, hogy nem is tudtunk egymásról, egymás hogylétéről, egymás ottlétéről, nos, hát neki ezúton is az üdvözletem küldöm a cseppet sem távoli Kopácsra…), később Újvidékre pedig már a lányunk is velünk tartott. Mondjuk, neki a Zbogom Brus Li teljesen új volt, mert szegedi egyetemistaként lemaradt arról, hogy itthon bizony közben a szülei már hetek óta „napszámban” csak ezt hallgatják. Bár Zvonko Bogdan, mondjuk, sohasem tartozott a kedvenceink közé…

És talán nem is fog…

Ők már visszajáró lelkek ezen a koncerthelyszínen…

És ha már ennyire belelendültem a ragasztgatásba – mintha képgyűjtő albumot rendezgetnék sebtében –, színházjegyeket is „párosítok”, „társítok” a koncertek mellé. Egy héttel korábban ugyanis az Újvidéki Színházban jártunk az Elektra-komplexus című előadás bemutatóján. Itt van ez a belépőnk is, a szórólappal együtt… S ne várja tőlem senki, hogy rossz véleményt mondjak erről az előadásról. Mert bár oké, rendben van, igaz, elismerem… ezer meg ezer helyen tudnék „vele” részleteiben vitatkozni, én mégis szerettem ezt a produkciót. Nekem nagyon is „bejött”, ahogy szlengesen, vagy inkább csak lazulósan mondhatnánk. Nagyszerű élményeket hoztam magammal a nézőtérről – mintegy örökségként. S az meg már egy egészen más kérdés, hogy milyen eszközökkel jutottam hozzá ezekhez… Tény azonban, hogy nem pillantok vissza sötét hangulatban, ha erre az előadásra gondolok, nem szégyenkezem, és nem vagyok sem ingerlékeny, sem harapós…

 

Olvassa el a hasonló témákat feldolgozó korábbi cikkeinket is:

A pillanat, amelyben a fű kinő utánad

Hiába is keresné az odaérkező turista, a belgiumi Antwerpenben egy magánépülethez tartozó kiskertben látható ez a csodálatos szoborkompozíció, ismeretlen alkotó – aki mintha az örökkévalóságot, vagy legalábbis annak egy piciny szegletét ragadta volna meg – munkája az 1800-as évek elejéről. Mintha József Attila versének sorai elevenednének meg az itt ábrázolt jelentben: „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat.

A perifériára sodródás krónikája (VIDEÓVAL)

Nézegetem a fényképet: Szakolczay Lajos, az ismert magyar irodalomtörténész, aki még a rendszerváltoztatás előtti időkben, mintegy úttörő módon, az elsők között járt azok sorában, akik rendszeresen foglalkoztak az anyaországi közéletben a határon túli irodalmi-művészeti folyamatokkal; az ő kezében van a mikrofon, épp beszél valamiről, s mivel szabadtéri rendezvényről van szó,