A színháztörténész sokévi kutatómunka tapasztalatainak okán kénytelen megállapítani, hogy a vígjáték, a bohózat meg a többi könnyű műfajnak titulált színpadi játék, különösen a 19. század második felétől kezdődően – a rendszeres színikritika megjelenésekor –, a másodrendű színpadi előadások csoportjába kényszerült. Legalábbis a műfaj színpadra állításáról így vélekedtek a kritikusok.
Nemcsak a kritikusok hozzáállásáról van szó, hanem, sajnos, a velük egyívású kvázi elit, műértő közönségről is. Sőt néha egy-egy elbizonytalanodó színész is mintha szégyellné, hogy a könnyű műfaj valamelyikében kell megmutatkoznia. Pedig hát a pozitív energiát generáló nevetést nem kellene restellni. Különben is: mentsen meg bennünket az Isten a humortalan emberektől! De színháztörténeti tapasztalatom alapján, fájdalom, azt is elmondhatom: az elmúlt két évszázadban itt, a vidékünkön a rosszul előadott, az ún. „komoly darabokból” készült produkciók nagy kárt tettek, s tették ezt szintén a silány komédiázás készítményei. Az előbbiek hosszú időre elriasztották a nézőket a színháztól, az utóbbiak a közönség színházi ízlésvilágának romlását idézték elő.
Az elmarasztaló vélemény kialakulásában ludas volt – s még ma is az – az a nézet, miszerint könnyebb megrendezni és eljátszani egy vígjátékot, mint pl. egy tragédiát, s máris sorozatban születtek meg a biztos poénokra épülő, olcsó szórakoztatást kiszolgáló – lásd orrfújás, esetlen csetlés-boltlás, beszédtorzítás, elgáncsolás stb. –, egy kaptafára színpadra állított előadások.
A röviden érintett felsorolással ellentétben egy vígjáték előadása a legfegyelmezettebb rendezői és színészi hozzáállás révén tudja elérni azt, hogy művészettel szórakoztasson. Valahol azt olvastam, hogy egy jó vígjátéki előadást csak úgy lehet megvalósítani, ha a létrehozók úgy viszonyulnak a bemutatandó bohózathoz, komédiához, mintha az a világirodalom legnemesebb művei közé tartozna. Ilyenfajta viszonyulást figyelhettem meg én is egykor, amikor férjem, Bambach Róbert vígjátékot rendezett Újvidéken, Szabadkán vagy Nagybecskereken. Hát ez az a titok, amelyet ismernie kell, és be is kell tartania minden társulatnak, amely vígjátéki előadás létrehozására vállalkozik. Az elmondottak miatt leszögezhetjük azt, hogy vígjátékot meg hozzá hasonlatos színpadi műveket színre vinni a legnehezebb rendezői/színészi feladatok közé tartozik.
Színjátszásunk boldog emlékezetű nagyasszonya, Romhányi Ibi, a felejthetetlen György barát, Aliz, Ranyevszkája, Viziné stb. mondta egy beszélgetés alkalmával: minden jó színházigazgató tudja, hogy a krízises időkben a színháznak számtalanul sok feladata között az is a hivatása, hogy első osztályú vígjátéki előadásokkal mosolyt varázsoljon a nézők arcára, s megtanítsa őket újra, ha csak az előadás idejére is, szívből nevetni. Mert a nevetés gyógyít. Nem kell szégyellni azt, ha az ember ideig-óráig felszabadultan tud lélegezni. A nevetés meggátolja azt, hogy teljesen kivesszen az emberből a létezés örömének érzése, mert segítségével olyan pozitív energiákkal töltekezhet fel, amelyek erőt adnak a nyomorúságos, gondokkal terhelt körülmények elleni, sokszor reménytelennek tűnő, mindennapi párviadalban.
A napokban a szabadkai magyar társulat László Sándor szakértelemdús dirigensi pálcájának irányításával Georges Feydeau első világsikerű darabját, az Osztrigás Micit mutatta be. Jól tette. Ibikénk odafenn fellélegezhet, hogy na végre!
Az előadás minden egyes résztvevője szakmai szempontból kifogástalanul megállta a helyét. Számomra a látott színpadi játék magasiskolája volt a lényegre törő és egységes csapatmunkának. Tudjuk, hogy az eredményekben gazdag színpadi játék első számú követelménye éppen az említett egymás teljesítményére építkező és egymás játékára hangolódó színpadi jelenlét. Mindenkinek jól kell megoldania a ráosztott szerepet, azért, hogy az egész kifogástalanul működhessen. Ebben a kontextusban a legkisebb és a legnagyobb szerep közötti határok elmosódnak, és minden egyes szereplő esélyt kap a „maga öt percére”, s ez teszi lehetővé a kapott színészi feladatok szakmai szempontból történő mintaszerű realizálását.
László Sándor, a rendező nemcsak mint példamutató játékmester vizsgázott jelesre, de mint a színészmesterség akadémiai tanára is bizonyította megfellebbezhetetlen rátermettségét. Számos színen lévő fiatal a tanítványa volt, néhányan Hernyák György keze alól kerültek ki, s ne feledkezzünk meg a magyar színészképzés első tanáráról sem, Pataki Lászlóról. Az ebben az előadásban látottak alapján kijelenthetjük, hogy mindannyian jó munkát végeztek.
Az előadás mind rendezőileg, mind színészileg bravúrosan megoldott és kidolgozott, ötletgazdag színpadi helyzeteket teremtő légköre lehetővé tette azt, hogy több mint két órán keresztül szellemi és fizikai energiákat egyaránt mozgósító, fergeteges tempójú, megállás nélküli produkciót élvezhetett a nagyérdemű. Szemet gyönyörködtető és pikáns, férfibolondító Osztrigás Mici volt a pályakezdő Fülöp Tímea, aki egy pillanatra sem „lógott ki” az egyébként már jól összeszokott csapatból. Pámer Csilla bájos, légies és kedves, illetve később mértékkel és kellőképpen pajzán Clementine volt. Jó volt látni az általában ún. komoly szerepeket alakító G. Erdélyi Hermina vígjátéki, bigott és fanyar arcát az orvosfeleség szerepében, ami egyben felüdülésként is hatott a néző, de szerintem a színésznő szempontjából is, elkerülendő a beskatulyázás veszélyét. A kitűnő csapatteljesítményben remek egyéni karakterfigura volt Hajdú Tamás (Corignon hadnagy), Kovács Nemes Andor (Montgicourt), Ralbovszki Csaba (Chanteau abbé), Baráth Attila (De Valmonté herceg), valamint a három idősödő vidéki grácia megjelenítésében: Körmöci Petronella, Pesitz Mónika és Sziráczky Katalin. A tolószékben ülő, mozdulatlanságra ítélt De Valmonté hercegnőt csupán arcjátéka erejével Vicei Natália formálta meg, kifogástalanul. Mezei Zoltán Petyponként szintén eminensre vizsgázott szerteágazó vígjátéki eszköztárának sokoldalúságával.
A színészi sokszínűség nagymesterei, Pálfi Ervin (Étienne és Émile) és Balázs Áron (Petypon tábornok) a belülről építkező hitelesség megfejthetetlen, tehát megmagyarázhatatlan titkának birtokosai. Megjelennek a színen, de nem ők, hanem a darabban tolmácsolt figura, függetlenül attól, hogy drámáról, vígjátékról, groteszkjátékról vagy egyébről van szó. Most is így volt. Színre léptek, de nem mint Pálfi Ervin, illetve Balázs Áron, hanem mint Étienne/Émile, illetve a tábornok. Hogy csinálják? Tulajdonképpen nem csinálják. Élik? Nem tudom. De nem is kell minden titkot megfejteni, mert akkor megszűnik a varázslat.
És a színház, habár sokan tagadják, még ma is, még most is, ebben az életidegen világban, csak maradjon a sírva vagy nevetve csodavárás színhelye, hogy a belefeledkezés örömével örvendeztesse meg a nézőket. Mert csak így van/lehet értelme a körénk tornyosuló értelmetlenségben!
Vendégszerző: Káich Katalin
Az írás a Családi Kör 2018. december 13-i számában jelent meg.
A nyitóképen (balról jobbra): Mezei Zoltán, Fülöp Tímea, Pálfi Ervin és Balázs Áron