Hiányozni fog majd a nyárnak
lomb-ajtós bokor-alja-padja,
megint egy fél évet kivárhat
egy fél év várható alakja;
hogy nem leszünk, ahol vagyunk,
hogy ez csak őszi-téli látszat,
amit el-alakoskodunk:
hiányozni fog majd a nyárnak.
Hiányozni fog majd a harsány
kellemetlenség-örömünnep,
meztelenség aszfaltja, talpán
járó-kelő személyeinknek,
mert sose csak-egyek vagyunk,
mindig, mi feljön, van az alján,
s annak, kinek már hallgatunk,
hiányozni fog majd a harsány.
Hiányozni fog az az óra,
mellyel mindig előbbre járunk,
mintha csak rádiója szólna
valaminek, amire várunk,
holott előre ott vagyunk!
és mintha már csak visszaszólna,
ébreszt bár, s álmosak vagyunk:
hiányozni fog az az óra.
Hiányozni fogunk magunknak
már hidegebbhez készülőben,
a nagy fény csak látszólag untat,
de megijeszt már kihülőben:
csak egy nagy átejtés vagyunk?
de ha mind, ki kit kivel ugrat?
ha más se másnak: mi magunk
hiányozni fogunk magunknak.
Ezért ami itt még hiányzik,
a balladás másokra hagyja,
siet, hogy legyen is, ha látszik,
tegye, ha valamit akarna;
vers is volt, nyoma, hogy vagyunk,
leginkább úgy nyártól-a-nyárig,
ezért van, amit otthagyunk,
ezért, ami itt még hiányzik.
AJÁNLOM
balladám a körnek,
mely a napot viszi az égen,
mely ha néha kissé legörbed,
csak meg is tágul észrevétlen:
Nagy Közönsége, itt vagyunk,
mondhat-e ennél bárki többet?
Míg tudunk, lemaradozunk:
hol a tűnők tovapörögnek…