A brit és az amerikai légierő 1944 őszétől kezdve többször is bombázta Drezdát a II. világháborúban. Az 1945. február 13. és 15. közötti négy legnagyobb támadáshullámnak a hivatalos kutatás szerint több mint huszonötezer áldozata volt, de egyesek szerint még ennél is jóval több. A történészek máig vitatkoznak azon, hogy ezek a szönyegbombázások katonailag szükségesek és célszerűek voltak-e, ill. etikailag és jogilag háborús bűnként értékelhetők-e, különös tekintettel a gyújtóbombákra.
A Drezdai Békedíjjal járó szobrocska, Konstanze Feindt Eißner helyi szobrász alkotása, amit egy drezdai szökökút ihletett, amely megsérült az 1945 februári bombázásban (Fotó: Dresdner Friedenpreis)
Erre emlékezik a 2010-ben alapított Drezdai Békedíj, amit évente ítélnek oda február közepén olyan személynek, aki jelentős szerepet játszott a háború elleni küzdelemben, és a világbéke előmozdításában. Az első díjat Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője kapta, az idén pedig Kim Phan Thi vietnami hölgy, akit 1972-ben súlyosan megsebesített az amerikai napalmbombázás.
Naponta érzi a fájdalmakat
A ma 55 éves Kim Phan Thi most Torontóból érkezett Drezdába. Az út fárasztó volt számára, de még inkább a fájdalmakat érezte, amit az amerikai napalm bombák okoztak neki 47 évvel ezelőtt. A még ma is feketehajú, törékeny alkatú, sötét szemű hölgy akkoriban népes családjával együtt a dél-vietnami Trang Bang nevű faluban élt, ahol apjának vendéglője volt. A család az 1955-ben kezdődő háború ellenére még sokáig békésen élt ott. „Amikor az iskolából hazamentem, úgy éreztem magam, mint egy hercegnő – meséli Kim Phan Thi. – A falunk nagyon békés volt – teszi hozzá.
A fotó, amely bejárta a világot: Kim Phan Thi a napalmtámadás elől menekülő kislány (Fotó: Nick Ut, AP)
De az idők megváltoztak. 1972 nyarán Trang Bang környékét is bombázták az amerikaiak. „Nem tudtuk, hogy hová meneküljünk – emlékezik vissza Kim Phan Thi. Egy nap egy buddhista templomban bújt meg családjának tagjaival együtt, mert azt gondolták, hogy a templomokat az amerikaiak nem fogják megtámadni. De akkor jött 1972. június 2-a és még a buddhista templomot is napalm bombákkal sújtotta az amerikai légierő. A napalm – a dzsungel levélkoronájának eltávolítása mellett, amivel az ott rejtőzködő ellenállókat próbálták „láthatóvá” tenni az amerikaiak – elsősorban közvetlenül emberi élet kioltására használt fegyver, mivel robbanáskor szétszóródik és rátapad a környező anyagokra, súlyos égési sebeket okozva a bőrön, de okozhat fulladást, eszméletvesztést és halált is.
Trang Bang bombázása nem volt véletlen: a helység stratégiailag kiemelt hely volt, mert a Saigonba vezető úton fekszik és az amerikaiak a környék egész területét hevesen bombázták, hogy megakadályozzák az északról beáramló kommunista seregeket. Kim Phan Thi minderről csak felnőtt korában szerzett tudomást. Most csak arra emlékszik, hogy a bevonuló amerikai katonák azt kiabálták, hogy „ki a templomból, futás előre”. De Kim Phan Thi akkor már a templomon kívül volt, rohant, de hiába. Amikor visszanézett, látta, hogy a bombázás már nagyban folyik, és érezte, hogy ő sem maradt érintetlen.
A napalm rátapadt
Amerikai katonák ellátják a súlyos égési sebeket szenvedett Kim Phan Thit (Az AP fotóján idegen vízjel látható ugyan, de így közli azt a Saigon Echo c. portál is)
Kim Phan Thi hirtelen azt érezte, hogy a bal karja ég, de nem tehetett semmit, mert a napalm a karjához tapadt. Már csak annyit tudott tenni, hogy leszakítsa magáról az égő ruhát és meztelenül rohant tovább. Egy amerikai katona leöntötte vízzel, de az sem segített, mert a napalm ezáltal még jobban befúródott a bőrébe és a kislány elájult. Kimet egy közelben tartózkodó fotóriporter kórházba vitte, de még az orvosok sem bíztak igazán felépülésében, mert testének fele harmadfokú égési sebeket szenvedett. Tizennégy hónapot töltött a kórházban, de még utána is tizenhét műtéten esett át.
A fotóriporter lefényképezte Kimet, mielőtt a kórházba vitte volna. Ez a fénykép bejárta a világot, de Kim csak akkor látta először, amikor a kórházból elbocsátották. „Fogalmam sem volt, hogy ezt a képet az egész világ látta már – mesélte később. – Azon a képen mezítelen voltam és kétségbeesett. Nem akartam így kinézni, szégyelltem magam”.
De talán nem Kim Phan Thinek kellett volna magát szégyellnie, hanem az amerikai légierőnek. Igaz, a nemzetközi jog nem tiltja a napalm használatát lázadók vagy egyéb katonai célpontok ellen, de egy 1980-as ENSZ-határozat később szigorúan fellépett a civil lakosság védelmében. Csakhogy akkor még 1972-t írtunk. Így az amerikaiak akkor nem vétettek ugyan a nemzetközi jog ellen, de cselekedetük morális szempontból mégis kérdéses.
Élő emlékmű a háború után
1975-ben véget ért a vietnami háború. Kim Phan Thi megszokta, hogy élete nem megy fájdalom nélkül, és a róla készült fotó feledésbe merült. Csak tíz évre rá kezdte el keresni a Stern c. német hetilapnak dolgozó egyik fotóriporter a sikoltozó mezítelen lány után kutatni, de a vietnami hatóságoknak két évbe került, mire megtalálták: Kim Phan Thi volt. A vietnami kormány Kimet élő, figyelmeztető emlékműnek használta.
Nick Ut, Pulitzer-díjas fotóriporter, és Kim Phan Thi, a híres napalmfotó szenvedő alanya (Fotó: ZUMA Press)
Kim Phan Thi a háború után orvostanhallgató lett és 1992-ben férjével és gyermekeivel Kanadába költözött. Közben már nem szégyellte, hogy mezítelen fotója bejárta a világot és első gyermekével a karján megfogadta: nem hagyja, hogy egyetlen gyermeket valaha is olyan sérelem érje, mint őt.
Kim az ENSZ tiszteletbeli követe lett és egy alapítványt hozott létre, amelynek az a célja, hogy gyerekeket háborús régiókban orvosi és pszichológiai ellátásban részesítsen. Közben felülkerekedett az amerikaiakkal szembeni gyűlöletén, valamint az elszenvedett testi fájdalmak miatti elkeseredésén, és elhatározta, hogy a békének és a megbékélésnek szenteli életét.
Ezért kapta Kim Phan Thi – megérdemelten – az idei Drezdai Békedíjat.
Nyitóképünkön Kent hercege átadja Kim Phan Thinek a X. Drezdai Békedíjat. 2019. február 12. (Fotó: Royal Archives)
