Külföldön élő magyarként – várjunk csak, miről beszélek, hiszen világ életemben külföldön éltem. Nincs hazám, vagy van hazám?! Ismét ugyanott kötök ki: magyar szívvel és tudattal, a Nemzeti dalt még mindig szinte fejből mondva, himnuszomnak Kölcsey művét tekintve élek Németországban.
Akkor miről beszélek? Azt mondják, ott van sorsfeladatunk, ahova születtünk – akkor menjek vissza Vukovárra? Vagy inkább Vajdaságba, ahová hároméves koromban költöztünk? Van nekem hazám?! A heidenheimi mini Balkánon élek, ahol szerbül és magyarul is megértetem magam némelyik boltban és gyógyszertárban is, mert hát hazánk (mindegyik hazám) fiai dolgoznak már mindenhol.
Németországban élő, magyar (és szerb, hiszen kétnyelvűként nevelkedtem, de szerb se, mert számomra a kenyér a kruh volt, viszont paradajzot ettem a szalonnához, akkor legyen szerbhorvát), anyanyelvű jugoszláviai (ma már Horvátország) születésű, Vajdaságban felnőtt, szerb mint környezetnyelv tanárként mit látok? Nem lehet ezt egyszerűen leírni. A gépezet részeként azok közé tartozva, akik egyesek szerint megfutamodtak a kihívásoktól, mások szerint a bőrüket mentették, megint mások szerint pedig igen helyesen, a gyermekeik jövőjét szem előtt tartva külföldre költöztünk, vagyis elhagytuk Szerbiát és Németországba jöttünk.
Otthon volt egy álmom: lehetővé tenni a fiataloknak, hogy tanuljanak, azáltal, hogy megtanítom őket szerbül. Nem akarok álszent lenni, természetesen pénzt is szerettem volna keresni vele. Mikes Melánia nyomdokaiba szerettem volna lépni, aki unokáit is többnyelvűvé nevelte, munkásságában pedig a szerb, mint környezetnyelv oktatásáért tett sokat. Doktorira mentem, és közben dolgoztam, miközben falakba ütköztem, ahol elmondták, hogy, amit csinálok, azt úgy csak Újvidéken lehet, ahol jobban beszélnek szerbül a diákok – még akkor is, ha én fejlődést vettem észre az a rövid idő alatt is, amíg tanítottam. A sors fintoraként megszervezték a nem szerb mint környezetnyelv szakot fejezett tanárok számára a képzést, amellyel megtanulhatták mindazt, amit ők sem láttak példaként az iskolában: segítséget kaptak ahhoz, hogy a gyerekeknek még többet tudjanak segíteni a nyelv elsajátításában. Van-e rá idő? Marad-e otthon gyerek, akinek erre szüksége lesz? Ezek után pedig a gyerekek még mindig az óvodában utálják meg a szerb nyelvet – szülőktől tudom, nem is egytől. Mi történik? Mit tettünk mi, akik elhagytuk Szerbiát – nem csak magyarok, mert a kisebbség és a többség tagjai is ugyanúgy költöznek. Mit tesz, aki otthon marad? Hogy él, aki elhagyja hazáját (ismét felmerül a kérdés, hogy melyik hazát), és hogy él, aki marad? Hányan dolgoznak külföldön, hogy törlesszék otthoni adósságaikat? Ezek az adósságok nem csak kölcsönök lehetnek, de sokan vannak, akiknek bizony kölcsönük van.
Nincsenek válaszok, de kérdések vannak. Mit tehetünk mi, elvándorolt, hazájukat elhagyó magyarok, szerbek, horvátok, szlovákok… az otthon maradottakért? Mit tehetünk mi innen, a tejjel-mézzel folyó (egykori) Kánaánból az otthon néha még tiszta vízzel sem folyó Vajdaságért?
Elég az, ha magyarul és szerbül tanítom a gyermekeimet beszélni? Elég az, ha tudnak magyarul és horvátul imádkozni? Elég az, ha mesét olvasok nekik és megtanítom a bolygók neveit, a számokat és csillagképeket magyarul és szerbül?
Nem, nem elég. Otthon járhatnának magyar iskolába – várjunk csak, mi is történt majdnem az óbecsei iskolával? Ha egy kisvárosban ez szóba kerül, mi fog történni a falvakban?! Szóval, térjünk vissza az oktatáshoz: otthon talán maradna magyar osztály, ahova bejárhatnának, mert, ha mi nem is jöttünk volna Németországba, mások megtették volna. Persze, ha mindenki otthon maradt volna, a tüntetésen is nagyobb lehetne a tömeg – állítólag tüntetések vannak, és egyesek szerint pár ember, mások szerint tengernyi, de nem tudom, nem vagyok ott.
Mi a teendő? Nem tudom. Egy dolog viszont biztosan segít: éjt nappallá téve tanulni. Az elmék harca a legkeményebb. Nem szabad elzárkózni a tudástól – Magyarországon annyi könyv elérhető már magyar nyelven, és mindenkinek van „külföldön” ismerőse, hozasson vele, ha ért bármely idegen nyelven. Ezen felül ott van még az internet is. Mit tanulni? Gyermekként, amikor elhittük, hogy megválthatjuk a világot, mit szerettünk volna tanulni? Az oktatási rendszer a végét járja, már nem a diploma számít (persze, jó, ha van, gyönyörű fali dísz lehet belőle), hanem a tudás. Tudás kell. Mondom ezt én, aki már átléptem az országhatárt. Otthon ér-e valamit, ha képezi magát az ember? Ki kell próbálni, addig semmit sem tudunk. A tudás hatalom.
Berta Irma
