A II. világháború befejezésétől 1949. május 22-ig Nyugat-Németország (23-ától Német Szövetségi Köztársaság, NSZK) területén három megszállási övezet létezett (amerikai, brit és francia). A francia részen használatba vették a guillotine-t (nyaktilót) is, elsősorban azzal a szándékkal, hogy azzal hajtsák végre a német háborús bűnösök ügyében hozott halálos ítéleteket.
Az utolsó kivégzettek
A gyilkos eszköz azonban nemcsak háborús bűnösöknek jutott osztályrészül. Hetven évvel ezelőtt, 1949. február 18-án Tübingen börtönudvarán a franciák felállították a nyaktilót egy Richard Schuh nevű rablógyilkos büntetésének végrehajtására. Schuh volt az utolsó kivégzett Nyugat-Németországban. (Később ugyan még guillotine alá kerültek német háborús bűnösök, de nem az NSZK területén.) Schuh a háború alatt a Reichswehrben szolgált, majd amerikai hadifogságba került. Szabadulása után nem tudott beilleszkedni a polgári életbe, rablógyilkos lett. Kivégzése után édesanyja öngyilkos lett, míg szeretője, akitől egy gyermeke volt, kivándorolt Amerikába.
Nyugat-Berlinben más volt a helyzet, ott 1949. május 12-én hajtották végre az utolsó halálos ítéletet: ott is egy rablógyilkos volt az utolsó kivégzett.
A nyugat-német alkotmány 1949. május 24-én lépett életbe. Az Alaptörvény 102. paragrafusa tiltja a halálbüntetést. A háború befejezésétől az alaptörvényi tilalomig összesen 34 halálos ítéletet hoztak Nyugat-Németországban, de azok közül is „csak” 15-öt hajtottak végre.
A szovjet megszállás alatti keleti zónában, Kelet-Németországban (1949. október 7-től Német Demokratikus Köztársaság, NDK) viszont még 1981-ben is hajtottak végre halálos ítéletet – érdekes módon ott éppen egy volt titkosszolga, Werner Teske volt az utolsó.
A halálbüntetés eltörlése Nyugat-Németországban a hitleri diktatúra közvetlen következménye volt, hiszen 1933 és 1945 között több mint tizenhatezer embert ítéltek halálra és végeztek ki – a haláltáborokban kivégzetteket és meghaltakat nem számítva. Ennek ellenére a halálbüntetés eltörlése nem volt egyhangú határozat a nyugat-német Parlamentáris Tanácsban, ahogy az Alaptörvény előkészítő testületét nevezték, ami a tartományi parlamentek 65 küldöttéből állt össze.
A német vita
A Parlamentáris Tanácsban csak heves vita után jött létre a döntés a halálbüntetés eltörléséről. Friedrich Wilhelm Wagner, a nyugat-német Alkotmánybíróság későbbi alelnöke hangoztatta, hogy „ma már nem szükséges ezt a javaslatot részletesebben megindokolni. Sem egy embernek, sem pedig az államnak nem lehet azt a jogot megadni, hogy embert ölhessen. Ha az állam öl meg egy embert, az semmivel nem jobb, mint amikor egy ember egy másikat öl meg. Ez ma is az, ami mindig is volt: barbárság.”
Felszólalása után a Német Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschland, SPD), a Zentrum (Középpárt) és a Német Kommunista Párt (Kommunistische Partei Deutschlands, KPD) összes képvielője, valamint a Kereszténydemokrata Unió (Christlich-Demokratische Union, CDU) tagjainak a fele megszavazta a halálbüntetés eltörlését, míg a Szabad Demokrata Párt (Freie Demokratische Partei, FDP) tagjai közül csupán Thomas Dehler, a párt elnöke és későbbi belügyminiszter szavazta meg.
A guillotine és „utódai”
A nyaktiló feltalálása Joseph-Ignace Guillotin nevéhez fűződik. 1792. április 25-én egy Nicola-Jacques Pellentier nevű férfi lefejezéséhez használták először Párizsban a guillotine-t. A nyaktilót eredetileg annak érdekében vezették be a forradalmi Franciaországban, hogy az elítéltek a kivégzés során a lehető legkevesebbet szenvedjenek. Később azonban a guillotine mégis a terror rettegett szimbólumává vált, és becslések szerint a terroruralom alatt 14–40 ezer embert végeztek ki nyaktilóval a Place de la Révolution-on.
A „lefejezőgépet” valószínűleg már az ókori perzsák is használták. A középkori Európában pedig számos helyen működött a guillotine elődje. a Német-Római Birodalomban Fallbeil, azaz „zuhanó fejsze” néven ismerték. Itáliában a Mannaia Italiana alá helyezték a delikvens fejét. A brit szigeteken a Halifax Gibbet, a „Skót szűz bárdja” oltotta ki az elítéltek életét.
Európában a 18. században már kétségbe vonták a halálbüntetés jogszerűségét és a Toszkánai Hercegségben II. Leopold herceg alatt 1786-ban be is tiltották – egy időre. 1945 után egyre több ország törölte el a halálbüntetést, de ennek ellenére még ma is sok országban létezik. Így például egy 2012-es statisztika alapján az azt megelőző évben Kínában több ezer embert végeztek ki. Iránban 314-et, Irakban 129-et, az Egyesült Államokban pedig 43-at. Annak ellenére, hogy napjainkban több nemzetközi egyezmény is tiltja a halálbüntetést.
Az Európai Unió minden tagállamában megszűnt a halálos ítélet, összesen 106 országban törölték eddig el. Nyolcban csak bizonyos bűncselekményekre, például háborús bűnökre alkalmazható. 29 ország felfüggesztette, 55-ben viszont továbbra is kimondható.
A volt Jugoszlávia minden utódállamában eltörölték a halálbüntetést: Szlovéniában 1989-ben, Horvátországban 1990-ben, Boszniában 1997-ben, Szerbiában és Montenegróban pedig 2002-ben. Magyarországban is ez történt 1990-ben, a rendszerváltást követően.
