Szerda este a reklám után megszólalt az igen gyengére sikeredett szlogen: TV3 – télen nyáron, majd kezdődött a Csupasz pisztoly vígjáték – ha jól emlékszem – második része. Közben a TV2-őn kiírták, hogy elindult az Allied Force hadművelet, vagyis Jugoszlávia – ami akkor már csak Szerbiát és Montenegrót jelentette – bombázása.
Tömbházban laktunk, az úgy nevezett magas földszinten, ami azért annyira mégsem volt magas, hogy erkélye is legyen, így egy erkélynyivel nagyobb volt a nappalink, mint a többieknek. Nem sokkal később megcsörrent a telefon, a németországi rokonok jelentkeztek, ha gondoljuk, azonnal induljunk hozzájuk, szállást, ellátást biztosítanak, ameddig csak kell. Édesanyám megköszönte a hívásukat, és mondta várunk még egy kicsit, lehet pár nap és vége lesz annak, ami csak pár perce kezdődött, s azt se tudjuk pontosan, hogyan és mi módon érint ez majd bennünket, milyen hatással lesz az életünkre. Meg ugye, a Csupasz pisztolyt is meg szerette volna nézni a család – szerencsére ezt nem tette hozzá, de szerda estére tényleg ez volt a terv, nem az, hogy utazunk Németországba…
Már egy ideje ment is a film, amikor egyszer csak susmogásra, háttérzajra lettünk figyelmesek, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, egészen addig, míg édesapámat nem kezdte el egyre jobban zavarni. Odament hát az ablakhoz, felhúzta a redőnyt, kinézett, majd gyorsan le is engedte, s ennyit mondott:
– Minden lakó az ablakunk előtt áll és beszélget – közölte, s a kintiek is felfigyeltek a roló felhúzására, majd leeresztésére, így megint fel kellett húzni a redőnyt.
– Bombáznak bennünket, mindenkinek el kell hagynia a lakását – mondta valaki a lakók közül, de nekünk nem nagyon akaródzott kimenni, mivel Leslie Nielsen még csak fele poénját sütötte el Frank Drebin hadnagyként. Szerencsére apámnak támadt egy mentőötlete, s viccesen közölte a lakókkal, hogy mivel mi a magas földszinten vagyunk, az a pár méter már nem oszt nem szoroz, ha ide bomba esik, akkor egyenlő eséllyel éljük túl, akár kint, akár bent tartózkodunk. Ezt a (ki)magyarázkodást szerencsére a többség elfogadta, így – csukott ablak és leeresztett roló mellett – végignézhettük a filmet.
Másnap az iskolában az első órát tartották meg, a második után mindenkit hazaküldtek. Tanácstalan és ideges tanárok fogadtak bennünket, ami természetesen érthető is volt, hiszen mindenkire a teljes bizonytalanság várt, a jegyeket nem lehetett még lezárni, de amíg harci repülőgépek húznak el a fejünk felett, addig a tanításnak szünetelnie kellett. Az iskola percek alatt kiürült, már mentünk haza, amikor mondtam pár osztálytársamnak, fél tízkor találkozzunk a suli udvarában, egyikünk hozzon labdát, és focizni fogunk. Sokáig nem kellett egyiküket se győzködni, vissza is mentünk, hatan voltunk, de két-három perc után jött az igazgató, és „lefújta a meccset”, hozzátéve, azonnal menjünk haza, és nem akar bennünket itt többet látni. A többiek kicsit szomorkodtak, hogy ez ennyi volt, se suli, se foci, de közöltem velük, ugyan már, búslakodásra semmi ok, hiszen ilyen csoda csak kevés emberrel történik meg. Először furcsán néztek, de amikor elismételtem az igazgató szavait, akkor megértették, hogy azon szerencsés emberek közé tartozunk, akiknek az igazgató tiltotta meg, hogy a jövőben betegyük a lábunkat az iskolába…
Tiltás ide, tiltás oda, később háromszor mégis be kellett mennünk a gimnázium épületébe, ugyanis magyarból, matematikából/idegen nyelvből és a választott tantárgyból az érettségit kénytelen volt mindenki megírni, s ez alól mi hatan sem voltunk kivételek, akiknek igazgatói felszólítása volt arról, hogy az intézménybe többet be ne menjünk. Én az érettségi munkámat a Matić családnál írtam, mivel nekik volt számítógépük. Elég nehéz szülés volt, főleg a gyakori áramszünetek miatt, úgyhogy az sem volt ritka eset, hogy ők a vasárnapi ebédet fogyasztották, én meg gépeltem.
Sose felejtem el, amikor az egyik asztaliteniszező társamnál voltunk, ahol az édesanyát nagyon felzaklatták a támadások, félt, hogy Zentára is dobnak majd bombát. Egyik este ott beszélgetünk, amikor a férje elkezdi nyomkodni az éjjeli olvasólámpa kapcsolóját. Úgy, mint a Jöttünk, láttunk, visszamennénk című filmben Jacques-Foches a bolondos, aki közben azt mondogatta: Napvilág, éjszaka, napvilág, éjszaka. Így tett a zentai ház ura is, mire a felesége kérdőre vonta, hogy mégis, mi a jó eget csinál?
„Cseszegetem a repülőgépben ülő mesterlövészeket” – hangzott a válasz, de senki nem mert hangosan röhögni ezen, mert az biztos, hogy abba a házba – és nem az apa miatt – többé nem tette volna be a lábát.
Húsz éve történt mindez. Hogy Szerbia olyan lenne, mint Vajda János Húsz év mulva című költeményében „Mint a Montblanc csucsán a jég,/Minek nem árt se nap, se szél…”, ezt egyre kevesebben hiszik el. Főleg most, amikor a hatalom azok kezében összpontosul, akik 1999-ben is a vezető pozíciókat foglalták el. És ennek most már a fele sem tréfa.
