Azt hinné az ember, hogy a manapság gyakran hangoztatott „kitűnő szerb-magyar kapcsolat” azt is magával hozza, hogy (múltbéli sebeinket nem feledve ugyan), e két egymás mellett élő nép között lassan enyhül, és talán egyszer el is tűnik a történelem folyamán felgyülemlett gyűlölet, egymás negatív megkülönböztetése, hibáztatása, és ezek helyébe lép a békés együttélésre való őszinte törekvés, a másság tolerálása, a más nemzetiségűek tisztelete.  Annál is inkább, mert itt és most egymásra utalva újabb közös gondjaink akadnak: elvándorlás, elöregedés, elszegényedés…

Sajnos, a délvidéki magyarverések igazságtalan megítélése („biztosan részegek voltak, és ha a diszkóból hazafelé netán magyarul is megszólaltak, akkor vessenek magukra”), a kisebb-nagyobb „figyelmetlenségek” (lásd pl. a Felvételi vizsgakérdések és megoldások magyar nyelvű kiadványának fedőlapjára véletlenül (?) odakerült szavakat: „gazdálkodjatok”, „elmehetnél”, „el fogtok süllyedni” és hasonlók) nem hagyják szunnyadni a figyelmünket. Egy-egy figyelmeztető szúrás, csípés elhangzik időnként, hogy mi, délvidéki magyarok azért ne bízzuk el annyira magunkat.

Már-már úgy éreztem, az én régi szép időkben tapasztalt egyéni érzékenységem, rácsodálkozásom erre a témára a múlté (Belgrádban, egyetemista koromban a táncos estéken egy percig sem árultam petrezselymet: amint megtudták, milyen nemzetiségű vagyok, igencsak nyomultak rám a szerb fiúk. Fogdostak, szorongattak, és a fülembe súgták: – Lepa si, Madjarice iz Vojvodine! – Még nem tudtam, hogy akkoriban vetítették a jugoszláv mozikban a forróvérű magyar postáskisasszony szerelmi történetét)…

Koromból kifolyólag, meg, mert az unokáim messze innen cseperednek, nevelkednek, egy idő óta nemigen foglalkoztat ez a dolog. Mégis érdeklődéssel csaptam fel a fejemet a hírre, és vegyes érzelmekkel olvastam: a Törökbecsére látogató Aleksandar Vučić azon megjegyzésére, hogy szeretne megtanulni magyarul, de ez nem megy könnyen neki, a Törökbecse Turisztikai Iroda igazgatója, Saša Dujin könnyedén, zsigerből kivágta: „A legkönnyebb módja a magyar nyelv tanulásának, ha az ember ágyba bújik egy magyar lánnyal”.

Azt hittem, valamelyest azért javult a helyzet azóta, amikor is Fischer Jenő nagyfokú felháborodásának adott hangot a Magyar Szó 2001. november 28., 29., 30-án megjelent számában ZENTAI CÉDA LÁNYOK címmel, a fentiekhez hasonló soviniszta megjegyzésre reagálva. Csak a lényeget idézem belőle: A Pink TV-ben „Savović asszony elmesélte kedvenc viccét: egy montenegróihoz férjhez ment a zentai lány, aki a házasság előtt azt állította magáról, hogy más férfit nem ismert az életében A nászéjszakán kiderült, hogy ez nincs így, s ez nagyon lehangolta az ifjú férjet, mire az asszonyka felcsattant: – Egész Zenta meg van velem elégedve, csak te nem!”… „Savović Margit a zentai céda lányokról szóló viccének mesélése közben megjegyezte, hogy a magyar nők között közismerten nincs szűz, s ebből ésszerűen következik, hogy még az anyaméhben megváltak ártatlanságuktól”. Savović Margitot persze nem vonták felelősségre egy nemzetiség erkölcsét elvitató vicce miatt. Fischer borúlátóan meg is jegyzi: „Soviniszta vicce és megjegyzése is bizonyítja, hogy nácitalanítás nélkül nem épülhet ki új rendszer, nem lesz demokrácia, amíg a gyűlöletszítóinak nem kell tartaniuk a felelősségre vonástól.”

Én viszont abban a pillanatban nagyon megkönnyebbültem, már-már megbocsátottam az „ágybéli nyelvórás viccet” amikor a Magyar Szó 2019. április 5-i számának 4. oldalán a VMSZ sajtószolgálatának értesítésre bukkantam A BOTRÁNYPOLITIZÁLÁS ÚJABB FEJEZETE címmel. Naivan azt hittem, a törökbecsei esetre, arra a megengedhetetlen kijelentésre reagál a párt szigorú, rendreutasító hangon, miszerint egy magyaricával a paplan alatt könnyű megtanulni anyanyelvünket.

Hát nem! Hanem sajnálkozva említi és határozottan elítéli a szintén a napokban történt belgrádi incidenst, amikor Boško Obradović, a Dveri mozgalom vezetője és követői durva lökdösődésbe kerültek a közigazgatásban dolgozó belgrádi HÖLGYEKKEL (kiemelés tőlem), hangsúlyozván, hogy „az ilyen provokációk ellehetetlenítik a politikai párbeszédet, kizárják a civilizált hangnemet, eldurvítják a szerbiai politikai és közéletet, amit a Vajdasági Magyar Szövetség a leghatározottabban elítél és megengedhetetlennek tart”.

Amíg a belgrádi hölgyeket nem lökdöshetik csak úgy más pártok tagjai, addig a vajdasági magyar asszonyok, lányok velük született temperamentumuknak köszönhetően lelkesen sorba állhatnak Vučić hálószobájában Szerbia első emberének nyelvórákat tartani?

A VMSZ tagja, Kovács Elvira köztársasági parlamenti képviselő hamarosan hangot adott ugyan véleményének, de sokkal higgadtabb stílusban, szinte védelmezőleg, miszerint „A Vajdasági Magyar Szövetség minden ilyen és hasonló kijelentést elítél és tűrhetetlennek tart, … másrészt reméljük, hogy ebben nem volt meg a bántó szándék (nem? – kérdőjel tőlem), és nyilván egy meggondolatlan nyilatkozat volt (meggondolatlan? – kérdőjel tőlem), de ilyen dolgokkal, ilyen kijelentésekkel egyáltalán nem szabad viccelődni (viccelődni? – kérdőjel tőlem, – de hát rólam köztudott, hogy nincs humorérzékem), mert gondolom, az úrnak (úr? – kérdés tőlem) ez a magyarázata, hogy talán nem így gondolta – de nagyon-nagyon meg kell gondolni, hogy a közszereplő mit mond, és egyáltalán ilyen dolgokkal nem szabad játszani (játszani? – kérdés tőlem)” – nyilatkozta Kovács Elvira a Pannon RTV-nek, mintegy a szónok szájába adva a védekezést és igazolást: vicc volt, játék volt, nevessünk rajta egy jót, és fel a fejjel, kedves délvidéki/vajdasági magyar lányok, asszonyok! Szexeléssel tarkított nyelvtanításra még alkalmasak vagyunk!

Vendégszerző: Szőcs Ildikó