Azt mondja hozzáértő fiam, hogy önmagában négyezer kilométert autózni egy veterán Zastava 101-el nem kis teljesítmény. Erre vállalkozott három szlovéniai fiatalember, a Szlovéniai Zastava Klub elnöke és két tagja, hogy a jugoszláv autóipar ikonikus autóival, három Zastava 101-el, népszerű nevén „Stojadin” (százegyes) Ljubljanából Csernobilba utazzanak. 
Sokan voltak, akik azt mondták, hogy ezek megbolondultak, de Damir Horvat és két barátja nem tágított és felkészítették az 1979 és 1981-ben készült autókat a hosszú útra. Horvatot a kalandon kívül az is motiválta, hogy reklámot csináljon a fiatal klubnak. 
Ljubljanából Kijevig a 850 kilométert két nap alatt tették meg. Az út sima volt, az ukrán határon némi fennakadással, ahol a talpig fegyveres határőrök nem a béke üzenetét sugározták.
Kijevtől a zóna még 100 kilométer. Ellenőrző pont, katonák aztán az első falu. Elhagyott, üres házak, de ez – elmondásuk szerint – nekik nem volt nagyon felkavaró, Boszniában hasonló településekkel találkoztak a háború után. Ezután érkeztek meg Csernobilba, ahol kb. háromezer ember él, akik a zónában dolgoznak.
Emlékművük van a tűzoltóknak, „Ők, akik megmentették a világot”. A 28-as egységtől értek elsőként a katasztrófa helyszínére, és hatalmas dózisú sugárzást kaptak az oltás ideje alatt. Ők néhány nappal később meghaltak. A szobor emléket állít azoknak az 1-es egységből érkező tűzoltóknak is, akik önként vállalták, és a reaktor alatt kézzel megnyitották a szelepeket, ezzel a víz hűtötte a reaktort és megakadályoztak egy sokkal nagyobb második robbanást, ami szinte fél Európát beszennyezte és sivataggá változtatta volna. 
Egy újabb ellenőrző pont után látható a „Hosszú radar”, amit a világban úgy ismertek,mint az „orosz harkály”, mert a rádióállomásokon úgy hangzott a hangja, mint egy harkály kopácsolás. Ez egy hatezer kilométeres hatótávolságú radar volt és egy nukleáris támadás korai figyelmeztetésére szolgált.
Mögötte látszik a 4-es reaktort borító új szarkofág. A Zastavákat mindössze 50 méterre parkolták le, előtte a folyamatosan kezükben tartott Geiger számlálón ellenőrizték a sugárzás mértékét, ami nagyon alacsony volt.
A harmadik ellenőrzési pont Pripjaty város bejáratánál volt. A városban nincs senki, minden elhagyatott, a természet vette át az uralmat.
Pripjatynak a katasztrófa idején 49 ezer lakosa volt. A várost 1970-ben építették, az akkori Szovjetunió leggazdagabb települése volt, ahol olyan dolgokat lehetett kapni, amit az országban sehol máshol. A lakosság átlagéletkora 25 év volt, mindenki magasan iskolázott, legnagyobb részük az atomerőműben dolgozott. Nagyon jó infrastruktúrával rendelkezett, minden rendelkezésre állt, ami a kényelmes élethez szükséges volt. A rendőrségen lévő cellát raktárnak használták, mert nem volt szükség rá.
