Anna vagyok. Egy átlagos, sorsával elégedetlenkedő nő, feleség, anya. Olyan egyén, aki eddig szivacsként szívta magába mások negatív energiáit, aki engedett a hatalmaskodó embereknek, aki nem tudott kiszabadulni szülei akarata alól, és aki keserűen bár, de megadta magát mások fölényeskedésének, így megalázva és földbe tiporva saját méltóságát. Olyan nő, akinek álmai és vágyai voltak, annyira érzelmes személy, hogy egyaránt hitt a jó szándékú és az alamuszi személyeknek is. Olyan anya, aki nem tudott szabadulni az aggodalmaitól és a félelmeitől.
Az álmok, a vágyak, a tervek sokszor füstbe mentek, és csak maradt a keserűség, a bánat, a szánalom, a fájdalom és a megaláztatás. Ezeket a negatív energiákat, a lealacsonyító érzéseket és a nyomorúságos gondolatokat évekig hordoztam, dédelgettem. Magamhoz szorítottam, ölelgettem őket, sehogyan sem tudtam azoktól a fránya nehézségektől megszabadulni. Végül már, mintha forró parazsat tartottam volna a markomban, égetni kezdtek! De mire felocsúdtam, már késő volt! Ezzel a hozzáállással felnőttkoromra megalapoztam magamnak többféle komolyabb betegséget: krónikus mandulagyulladást (és operációt), majd ritka belgyógyászati betegséget, mint a Purpura Henoch-Schönleint, és végül a nyirokrákot, a Hodgkin-limfómát. Igazán büszke lehetek magamra!
Itt állok 34 évesen, méltóságvesztetten, hitetlenül, elégedetlenül, kiégve és céltalanul… A daganatot szinte megrendeltem magamnak az univerzumtól a negatív gondolkodásommal, a gyenge jellememmel és az örökös félelmeimmel. Igen, a vonzás törvényét gyakoroltam tudatlanul. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy bizony, nem a körülmények alakították ki a sorsomat, hanem ÉN magam. Mikor erre rájöttem, kerestem az összefüggéseket: ha magamból indulok ki, akkor teremthetek egyaránt rosszat, de jót is. Lassacskán ráébredtem, hogy milyen lehetőség is van a kezemben, csak nem alkalmaztam azt helyesen.
A nyirokrákot az élet ÁLDÁSAKÉNT éltem meg! Fordulópontként érkezett el hozzám ez a súlyos kór. És én elérkezettnek láttam az időt arra, hogy elszámoljak az eddigi életemmel, számonkérjem magamtól a tévedéseimet, a helytelen döntéseimet, hogy szívemből kiűzzek minden haragot, keressem, kutassam a kérdéseimre a válaszokat, megoldásokat. Miért lettem én igazából beteg? Miért pont nyirokrák? És most hogyan tovább? Kire támaszkodjak?
Számtalan kétségbeejtő kérdés fogalmazódott meg bennem, mígnem egy márciusi estén bevillant a válasz! Az égiek meghallották a könyörgésemet, és mintegy villámcsapásként belém hasított a felismerés:
„Anna, sok benned a harag, a gyűlölet. Tanulj meg szeretni! Engedd el a múlt sérelmeit! Tisztítsd meg a lelked a sok szennytől! Meglásd, ha a lelkedbe béke költözik, meggyógyul az. Ha pedig a lélek gyógyul, a test is követni fogja.”
Ez lett tehát a feladatom: meggyógyítani a testemet és a lelkemet egyaránt. Na, de hogyan kezdjek hozzá? Az adott időben minden kérdésemre megkaptam a választ. Tudtam, hogy hosszú, türelmet próbáló út áll előttem. Mégsem riadtam vissza, mert végig éreztem, hogy fogták a kezemet, vezettek.
Összesen 12 kemoterápiás kezelést kaptam, és kigyógyultam a Hodgkin-limfómából. Orvosaim csodálkozással figyelték a gyógyulásomat. Ritka madárnak, csodának, elképesztőnek és hihetetlennek neveztek. Engem! Felbuzdulva a dicséreteken, és nem mellesleg angyali sugallatra, eldöntöttem, hogy ezt a csodás felépülést megosztom Veled és sorstársaimmal. A sors hívta fel a figyelmedet erre az írásra, és bízom abban, hogy a sorok közt megleled a neked szóló üzenetet.
Anna vagyok. Egy átlagos nő, aki elégedett önmagával és az életével. Gyökeresen megváltoztattam a gondolkodásomat, megtapasztaltam, mire képes az erős akarat, és hogy mi az elszántság, mi a kitartás. Megtanultam, hogy a rideg mélységből megrendíthetetlen hittel és mély alázattal szép lassan kimászhatok. Felfedeztem spirituális énemet, amelyről addig nem is tudtam, hogy létezik… Megtanultam szeretni önmagamat és másokat. Az élet csodás! Mindig van remény, és számtalan lehetőség adódik a nyomorból való kijutásra! Szeretném most megosztani csodás gyógyulásom minden lépését! Tarts velem!
„Legnagyobb ellenség önmagad vagy.
Harcolj vele. Tanulj tőle. Dolgozz rajta.
Fordítsd át a negatív energiákat pozitívvá.
Külső ellenséggel harcolni könnyű.
A legfontosabb a belsődben rejtőző ellenség.”
A kezdet – Január
2015. január 2-a fagyos és baljóslatú pénteki nap volt. Még mámorosan, a szilveszteri és pótújévezés részeges házibulija után, a reggeli órákban ébredeztem. Amint kinyitottam a szemem, azonnal összeráncoltam a homlokomat, mert szokatlanul feszült, húzódott a nyakam bal oldala egészen a kulcscsontig. Mintha merevítő lett volna a nyakamon. Kiugrottam az ágyból, a tükör elé rohantam, hogy megtapogassam, mi okozza ezt a szokatlan fájdalmat.
A bal kulcscsont mögött kitapintottam egy fájdalmas csomót. Két ujjam közé fogtam, mint egy kis üveggolyót, megmozgattam az ujjaimmal. Kb. 1 cm-re becsültem a nagyságát. Először rémület fogott el. „Úristen, mi ez a csomó!” – de gyorsan legyintettem is: „Ááá! Biztos van egy gyulladt fogam, és begyulladt a nyirokmirigyem.”
Érdekes dolog, hogy én rögtön tudtam, mi is az a csomó. Biológiából kitűnő voltam mindig, szerettem az emberi testet tanulmányozni. Bár akkor még nem is sejthettem, hogy ez a kis göb az első testi tünete a bennem lappangó betegségnek.
Ahogy ezt ilyenkor illik, boldog új évet köszöntöttünk a családtagjainknak, egészséget, békességet és bőséget kívánva. Azonban nem sokáig élvezhettük a családi együttlétet, a férjemnek be kellett ülnie a kamionjába, mert munkába indult Nyugatra. Norbi, a férjem egy hazai fuvarozóvállalatnál dolgozott már több mint egy éve. Ritkán láttuk. Havonta 6-7 napot töltött itthon. Néha csak pár órácskára ugrott be átöltözni, gyorsan lezuhanyozni, kutyafuttában enni. Mindig elszorult a szívem, amikor el kellett tőle búcsúznom. Igazából még csak köszönteni sem tudtuk őt igazán, máris továbbállt. De ezzel a keserű érzéssel nem csak nekem kellett megbirkóznom, hanem a férjemnek is, és a lányunknak is, Jázminnak.
2013 őszén olyan anyagi helyzetbe kerültünk, amelyből nem láttunk más kiutat, mint hogy a férjem feláldozva a családi harmóniát, elszegődjön sofőrnek egy oromhegyesi fuvarozócéghez, hogy nekünk, a szeretett kis családjának, biztosítsa a megélhetést. Két diplomával a kezemben mégis otthon maradtam, nem kaptam munkát. Óvónőként és tanítónőként sem kellettem sehova. A férjem korábbi keresete arra lett volna elég, hogy kifizessük a lakbért és a rezsit. Ennyi. Súlyos teher a nincstelenség érzése. Megalázva, földbe tiporva, kizsigerelve éreztük magunkat. Hosszas mérlegelés után határoztuk el, hogy a család (jó)léte érdekében ez lesz a helyes lépés.
„Váratlanul zúdultak rám a terhek”
Akkori döntésünk mindhármunkat mélyen megviselte. Fájdalmas elválás volt minden egyes alkalom. A férjem dolgozott, de szomorú volt, sajgott a szíve, a lányunk kicsi volt még, két és fél éves, nem értette, hová tűnt az apukája. A kicsi lelkében olyan feszültség támadt, hogy minden konfliktushelyzetben hisztérikus rohamai voltak, amelyek 20 perctől akár 45 percig is eltartottak. Nem kellett pszichológushoz vinnem, rájöttem magam is, hogy mi okozta ezt az önkívületi tombolást a gyerekemnél.
Tűrtem, nyeltem, nem tehettem mást. Sokszor értetlenül álltam a dolgok előtt, és bizony, olykor én is bömböltem a lányommal együtt. Ezt a mély érzelmi megrázkódtatást csak sírással tudtam feloldani. Tehetetlennek éreztem magam, ráadásul a nyakamba szakadt minden feladat, amit korábban a férjemmel megosztottunk. Kezelnem kellett a kislányom szívszaggató sírását, közben a saját lelki sebeimet nyalogattam, a kimerítő munkavégzés után hazaérkező férjem pedig a fáradtságból adódó érzéseit zúdította rám.
Nem tudtam érzelmileg levédeni magam, és a szeretett kis családom szívfájdalmait is az enyéim mellé raktam. Ez az érzelmi bizonytalanság, amely anyagi hiánnyal párosult, a nélkülözöttség érzése, a sok feladat, amely rám hárult… – nagy stressz volt ez nekem. Hirtelen és váratlanul zúdultak rám a terhek, és én nem tudtam velük megbirkózni. Minden megoldatlan probléma mázsás súllyal nehezedett rám. Nyomott, tört, gyötört, fájdalmat okozott. A múlt sebeit hordoztam magamban. Hagytam eluralkodni rajtam a kétségbeesés nyomasztó, fullasztó érzését. Ezeket a fájdalmakat mélyen elraktároztam magamban, és évekig hordtam, viseltem, mint egy ormótlan ékszert.
2014 újévi ünnepei alatt érzelmileg némileg feltöltődtem, de hamar visszazökkentem abba a letargikus, kilátástalannak tűnő életembe. Miközben a férjem Európa útjait járta, nekem maradt az unalmas házimunka, a szürke hétköznapi teendők. Reggel keltünk a lányommal, elkészítettem neki a csokis tejet, átöltöztünk, reggeli, utána begyújtottam a központi tüzelésű kályhánkba, majd nekiálltam főzni, takarítani, mosogatni, vasalni, közben magas szinten gyakoroltam az önsajnálatot, mert minden házimunka elvégzése nehezemre esett.
Persze a lányom igényelte a figyelmet, játszani akart, de mindig akkor szeretett volna játszani, amikor nagy mosogatásban voltam, amit nem szívesen szakítottam félbe, mert minél hamarabb végezni akartam vele, vagy főzés közben. Ha nem tudtam otthagyni a főzést, akkor őt vontam be egy kis házimunkába. Örömmel segédkezett, legkedvesebb foglalatossága a mosogatás volt. Ebéd után lepihentünk. A pihenő után játék következett az udvaron a kutyánkkal, Bonival, majd tűzifát aprítottam (fogcsikorgatva), és elkészítettem a másnapi begyújtáshoz a tüzelőt.
De mivel dermesztő hideg volt januárban, és hamar besötétedett, bevonultunk a meleg szobába. Amikor éppen nem Jázival foglalkoztam, akkor ismét belemerültem az önsajnálatba. Kínzó érzéseimet alkohollal próbáltam enyhíteni. Erős pálinkával toltam le a keserűséget. Este megfürdettem a lányom, de hamar elfáradtam én is, és leheveredtem mellé.
„A duzzadt nyirokmirigy döbbentett rá, hogy nem halogathatom tovább az orvosi kivizsgálást”
Furcsa és ijesztő dolgokat tapasztaltam magamon: fáradékony lettem, levert, lomha, izzadós, és feltűnően sokszor tört rám a reszkető idegesség. Mindenért kiabáltam. Úgy éreztem, hogy belülről valami iszonyatos erő szét akar feszíteni. Nem tudtam kordában tartani az érzéseimet, gyakran buggyant ki belőlem a sírás, indokolatlanul üvöltöztem a lányommal, szegény megszeppenve lelapult. Sokszor kértem tőle bocsánatot. Muszáj volt, nem hagyhattam szegénykémet abban a kétségbeesett és megfélemlített állapotban. Megöleltem őt, és a könnyeimet törölgetve elmagyaráztam neki, hogy nem értem én sem, hogy mi zajlik bennem, de mindenképp én vagyok a hibás, semmiképpen sem ő! Elfogadta a bocsánatkérésemet, de látta és érezte, hogy sínylődöm.
A férjem még mindig sofőrködött, továbbra is ritkán láttuk őt. A nagyszülők és a testvéreink, férjemé és az enyém időnként ellátogattak hozzánk, szívesen játszottak Jázival. Mi Zentán laktunk (lakunk most is), ahogy a húgomék is. Nyáron a kicsi lányunk örömmel költözött pár napra hol a csókai nagyszülőkhöz, hol az én szüleimhez, akik igazából tanyán éltek Paphalmon (Felsőhegyhez tartozó tanyavilág).
Kihasználtam a lányom távollétét, és a nyári szabadnapokon nagy falfestésbe kezdtem otthonunkban. A hosszú folyosót és az előszobákat festettem ki. A nagy munkálatok közepette megbetegedtem, belázasodtam, reggelente iszonyatos fejfájásra ébredtem, különösen a tarkómon feszült a fejem. Kiderült, hogy nagyon ingadozott napközben a vérnyomásom, egyszer megugrott, máskor nagyon alacsony volt. Pár napig tűrtem az éjszakai hidegrázásokat, de egy ijesztő, tojás nagyságú, a nyakamon lévő duzzadt nyirokmirigy döbbentett rá, hogy nem halogathatom tovább az orvosi kivizsgálást. A vérképem gyulladást mutatott, így antibiotikumot szedtem 10 napig. Minden éjjel lázam volt, és nagyon fáztam, pedig igazán forró nyári éjszakák voltak. A fájdalomcsillapító úgy fogyott, mint a cukorka.
Ott dideregtem a pokrócok alatt, és azon töprengtem: „Mi a csuda történik velem?” Az a daganatszerű valami a nyakamon igazán megrémített. Egy kósza gondolat villant át az agyamon: „Rákos vagyok?!” Hát ennek a gondolatnak azért volt súlya! Halálos kór, gyilkos betegség, gyötrelmes kínok… Ó, a kemoterápia gondolatáig el sem jutottam! Kész! Bepánikoltam, kikészültem, és remegve vettem tudomásul, hogy a testemben egy titokzatos betegség lappang, amelynek a valódi okát nem tárták fel, mert a tíznapos antibiotikumkúra után megszűnt a lázam, és én megkönnyebbülve gyógyultnak tekintettem magam.
Bár továbbra is tapasztaltam furcsa, nem egészséges emberre jellemző tüneteket: izzadtam, mint a ló, rövid ideig tartó fizikai munka után a kertben vagy házimunka után úgy fújtattam, mint egy bika, lihegtem, nehezen kaptam levegőt, váltakozva hol a hideg veríték vert ki, hol hőhullám vonult át rajtam. Ehhez párosult egy megmagyarázhatatlan idegesség, türelmetlenség, amolyan „H. P. szindóma” (hisztis pi..a).
Percről percre változott a hangulatom, nem voltam ura önmagamnak. Augusztusban megszületett a húgom kisfia, rendszeresen jártam hozzá segédkezni, ősztől a lányom kiscsoportos lett, felgyorsultak az események, és én azon vettem észre magam, hogy sodródom az árral. Megadtam magam ennek a kényszerűségnek, egyszerűen nem volt erőm ellenkezni, hagytam magam ide-oda csapódni.
Közeledett az év vége és én azon töprengtem, hogy egy újabb szánalmas és eredménytelen évet éltem meg. „Vajon meddig fog tartani ez a letargikus állapot?”
Borza Szladecsek Anna
(a sorozat második része a Családi Kör hetilap legújabb számában található)