А Мagyar Szó zentai szerkesztőségében ültünk – így utólag kikeresve a pontos dátumot is tudom: 2004. június 12-én 18 órakor. Hárman voltunk, ami azért fontos, mert így tanúm is van a történtekre. Elkezdődött a 12. labdarúgó-Európa-bajnokság nyitómérkőzése, amelyen a házigazda portugálok és a görögök néztek farkasszemet. Kubát János ott ült, lakkcipőben, zokni nélkül, egy hosszú, élére vasalt vékony nadrágban és félmeztelen. Nézte, nézte a meccset, majd megszólalt:
„Európa ezen részén olyan a klíma, hogy azt csak két válogatottnak a játékosai bírják majd elviselni. Az egyik a portugál, a másik a görög. Ez a két csapat közül kerül majd ki az Eb-győztese”.
A portugál még hihetőnek is tűnt, hiszen házigazdák voltak, na de a görögök… Én akkor már tizenhat éve követtem a labdarúgással kapcsolatos eseményeket, csak a jólneveltség miatt nem mondtam azt, hogy:
„Ugyan már, János bácsi, a görögök ebből a spanyol, orosz, portugál csoportból tovább se jutnak”.
Szerencsére nem mondtam, mert Görögország a nyitómeccsen legyőzte a házigazdát, majd huszonkét nappal később, a döntőben ismét megverte a portugálokat, és az Otto Rehhagel vezette nemzeti csapat Európa-bajnok lett.
Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat tudott megjósolni Kubát János, aki – nyugodtan mondhatom – megelőzte a korát. Tette ezt az asztalitenisz területén is, hiszen amíg a többiek nyáron pihentek, addig ő űzte-hajtotta a zentai játékosokat, akik aztán végigverték a mezőnyt. A kiváló kommunikációs képességéhez, amelyet magyarul, szerbül, németül és angolul is űzött, egy jó adag ravaszság is párosult. Így történt meg az, hogy amikor a kis Korpa Pista elkezdte verni a belgrádiakat, de az asztal még magas volt neki, így nem tudta valamennyit legyőzni, Kubát tíz centit lefűrészelt az asztal lábából. Gyanús is volt a fővárosiaknak, amikor elkezdtek melegíteni, de nem tudták megfejteni, mi a furcsa a felállított asztalban. Kubát pedig felkészült: a klubtól számított egy kilométeres körön belül minden mérőeszközt jól eldugott, nehogy valaki lemérje az asztal magasságát.
Senki nem tudott úgy végigmenni Zentán a városközponton, ahogy ő tette: peckesen, mint aki karót nyelt, zakóban, kezét a háta mögé téve. Meg is kérdezte egyszer tőlem, tudom-e, melyik a leghosszabb út a világon. Pontosan ötven évvel volt idősebb nálam, így nem is erőltettem a választ, hanem csak megráztam a fejem, amire azt mondta:
„A zentai szerkesztőségtől eljutni a Tisza-partig, mivel az ember ezen az útszakaszon annyi ismerőssel találkozik, hogy úgy érzi, sose ér oda a folyóhoz…”
Egyedül neki sikerült a legendás Bobby Fischert visszacsalogatni a sakk világába, igaz, ehhez tömérdek pénz is kellett, de arra ott volt Jezdo gazda, a Jugoskandik takarékpénztár tulajdonosa.
Gimnáziumi titkár, asztaliteniszedző Jugoszláviában és Görögországban, sakkolimpia főszervező, Zenta alpolgármestere, a Magyar Szó napilap főszerkesztője, és nagy szerencsejátékos volt. A nagynéniméknél egyik kártyaparti közben elbóbiskolt a kemény, fából készült telefonos asztalkán. Másnap a szerkesztőségben megkérdeztem tőle, hogy „János bácsi, aludt már hétcsillagos szállodában is, tegnap meg a Laciéknál a telefonos asztalkán. Érezte a különbséget?”. Annyit felelt, jogos a kérdés, de ha álmos az ember, elalszik itt is, meg ott is…
A humora páratlan volt. Ott ültünk a rovaton, beszélgettünk, amikor berontott nyolc órakor egy ember, hogy ő a kollégánkat keresi. Kubát közölte, korán van még, jöjjön vissza egy óra múlva. Az illető így is tett, de a kolléga még akkor sem volt a helyén. Kubát másodszor is közölte, még mindig korán van, próbálja meg tíz órakor. Emberünk kitartó volt, pontban tízkor meg is jelent, s eléggé indulatosan, már rajtam kérte számon, hogy mégis, miért nincs itt az a fickó, aki őt nyolcra idehívta. Mivel Kubát és én is addigra már értesültünk a kolléga görbe éjszakájáról, de azért a kollegialitás azt írta elő, hogy erről ne beszéljünk másnak, így a szokásos sablonszöveget vettem elő:
- A kolléga úton van…
- Úton, milyen úton?! – emelte fel a hangját az illető, és Kubát, hogy mentse a szituációt, csak ennyit mondott:
- Rossz úton…
Az ideges pasas úgy otthagyott minket, mint Szent Pál az oláhokat, nekünk meg a könnyeink csorogtak a nevetéstől.
* * *
János bácsi, jól tudja, hogy többen is azt hittük, hogy maga halhatatlan, és, hogy a halált is képes lesz megtréfálni, kicselezni valahogy. Amikor közölték velem, hogy október 2-án itt hagyott bennünket, az járt a fejemben, hogy ez most mégis, milyen út? Amikor egyszer kérdeztem a halálról, azt mondta, fél tőle, mert a Földön az élet jó, lehet nagyokat nevetni, élvezni, de ki tudja, mi van utána… Ezúttal én nem várok erre választ, csak annyit szeretnék búcsúzóul, hogy vigyázzon magára ezen az ismeretlen úton, s ha nagyon sok a barát, akikkel egy-két szót mindenképpen illik váltani, szerintem most is tegyen úgy, mint eddig: ne sajnálja az időt a beszélgetésre, nevettesse meg őket, meséljen el egy-két sztorit a legendás életéből, és ne idegeskedjen, a folyó megvárja.
