Néhány évvel ezelőtt a siófoki könyvtár munkatársai edukatív célzattal létrehoztak egy galériát a legismertebb közösségi portálon, ebben olyan könyvoldalakról készített fotókat tettek közzé, amelyeken hemzsegtek a lapszéli jegyzetek, kijelölések, aláhúzások. Mondanom sem kell, a „szégyenlistán” az én kézírásommal, gondolataimmal is lehetett találkozni. Arra is felhívták a figyelmet, hogy mindez rongálásnak minősül. Elképzelésem sincs, milyen büntetés szabható ki ilyen esetekben, de abban biztos vagyok, ha látnák, mit követtem el nemrég Végel László legújabb könyvében, a Temetetlen múltunk címűben, megszavaznának nekem egy életfogytiglanit.
Ha a lehető legegyszerűbben szeretném megragadni, miben áll Végel prózaművészetének nagysága, azt mondanám: abban, hogy nem alibizik. Nincsenek menekülő mondatok, csak feszes okfejtés; minden bekezdésnek, fejezetnek tétje van, ezért az elbeszélő nem engedheti meg magának a legkisebb mértékű slendriánságot sem. És ezzel természetesen folyamatos (értelmezői) munkát ad az olvasónak is. Csak győzzük grafitceruzával mi, könyvrongálók… Ugyanilyen fontos, hogy bár szövegeinek a múlt a tüzelőanyaga, füstje mégis átszivárog a jelenbe. Párhuzamai olykor meghökkentőek, máskor nevetve kérdezzük: istenem, ugyan hányszor léphet még az ember ugyanabba a folyóba?
Klasszikus írói fogással indul ez az önéletrajzi regény, a (bűn nélküli) bűnös visszatér a tetthelyre, egy faluvégi kis utcában keresi szülőházát – igen, hiszen születésével kapta nyakába a bűnt, sorsát, amelyet vinnie kell magával egy életen át. Tisztában van e küldetés kudarcával, biztos abban, hogy egy „faluvégi tévelygőnek nincs más választása, mint ide-oda cipelni a hazátlanság gyökereit, néha ide, néha oda, tudva, hogy a gyökerek sehol sem találnak táptalajra”, mégis hisz abban, hogy ha valamilyen módon visszajuthat az eredethez, talán megérthet valamit rendkívül komplex, sokrétű hontalanságából.
A Végel-életmű egyik legmeghatározóbb, sokszor visszaköszönő eleme a bűn nélküli bűnösség, illetve a kollektív bűnhődés problematikája. „Lehet-e személyesen elkövetett vétség nélkül bűnhődni?” – olvashatjuk ebben a kötetben is a költői kérdést. Költőit, hiszen mi, akik ebben a térségben cseperedtünk emberré, tudjuk, hogy bűnhődni bármiért, bármilyen körülmények között lehet.
Önmagában is érdekes a regény címe, amely a múlt feldolgozhatatlanságára utal, egyszersmind az apák és anyák azon igyekezetére, hogy megóvják gyermekeiket a csalódástól, minél tovább megtarthassák számukra a szocializmus táplálta reményt. A múlt eltemethetetlensége szintén összefüggésbe hozható a bűn nélküli bűnösség gondolatával, hiszen éppen az képtelen elhantolni múltját, aki nem tudja megérteni annak egyes eseményeit, például azt, hogy miért kellett ok nélkül bűnhődnie. Ugyanakkor egy másik körülmény is a múltfeldolgozás ellenében hat, és itt célszerű a kötetből idézni: „Az igazsághoz tartozik, hogy szüleink nem csupán miattunk, védettségünk érdekében némultak el, hanem azért is, mert a szocializmus narkotizáló ölelésében lehetetlen volt feldolgozni a múltat, amely újra és újra temetetlen maradt. A szocializmus gyógyír volt a királyi Jugoszlávia okozta sebekre, háború utáni fájdalomdíj, amelyet sztoikusan elfogadtak.” Ez a gondolat, miszerint a jugoszláv szocializmus megakadályozta a múlt eltemetését, még izgalmasabb fénytörésbe kerülhet, ha mellé tesszük György Péter Apám helyett című könyvének azon fejezetét (Amnéziaterápia), amelyben felidézi a Kádár-korszak kezdetének legmeghatározóbb mozzanatát, amikor is Kádár János 1957. május elsején a Hősök terén tartott beszédével „befejezett múlttá tette” a Horthy-rendszert és a magyar zsidókkal szemben elkövetett kegyetlenségeket. Magyarán eltemette a múltat, „amelyről többé nem kellett beszélni, amire végre nem kellett emlékezni”. (Az idézet György Pétertől származik.) Erős a gyanúm, hogy Végel és György e két, egymással ellentétes terminussal (eltemetett és temetetlen múlt) lényegében ugyanazt a valóságot nevezi meg, hogy tudniillik a szocializmus az embereket némaságra ítélte; mégis megérne egy mélyrehatóbb komparatív vizsgálatot, hogy az egyes kelet-európai szocializmusok miként számoltak le a múlttal – temették vagy eltemetetlenül hagyták-e?
Végel a kötetben roppant precízen és érzékletesen festi meg a jugó szocializmus, illetve a titói Jugoszlávia természet- és lélektanát. Megtudhatjuk, hogy a titói szocializmus a felnőtté válás ellen dolgozott, szerette volna a lehető legtovább megtartani a gyermeklétet és az ezzel szoros összefüggésben lévő kritikanélküliséget, a bírálatra való képtelenséget. Titónak 1968-ban kellett először ráeszmélnie arra, hogy igyekezete hiábavaló, nem akadályozhatja meg a felnőtté válást, és ez politikai irányváltáshoz is vezetett. Tulajdonképpen itt is tetten érhető az, amire e szöveg bevezetőjében utaltam, hogy a jelenbe átcsap a múlt füstje. Bármilyen meglepő, az autoriter(ré váló) kormányok manapság is az oktatás lezüllesztésével szeretnének maguknak olyan irányítható zombikat nyerni, akikből a kritika utolsó cseppje is hiányzik.
A Temetetlen múltunk esszenciális, sokat boncolgatott kérdése az is, hogy hogyan írjunk a magyar nemzeti kisebbségről. Hogy a jelenlegi társadalmi-irodalmi diskurzus/rend mit vár el ezzel kapcsolatban a kisebbségi (vagy többségi) magyar írótól. Egyáltalán teljesíthetők-e ezek a „kívánalmak” anélkül, hogy a valóság – és a jó ízlés – ne szenvedne csorbát. Mert talán mondanunk sem kell, hogy az efféle elvárások pont azoktól érkeznek, akik a büszke magyarról fantáziálnak, hogy – és innen a szerzőt idézem – „ezzel is tisztára mossák saját beszari titóista múltjukat”.
De az önéletrajzi regény énelbeszélője természetesen nemcsak a „beszari titóistákat” ostorozza, hanem mindazokat, akik látszólag a köz érdekében cselekednek, és tulajdonképpen ezzel robbantják még jobban szét az amúgy is napról napra apadó vajdasági magyar közösséget. Sajnos egyet kell értenünk vele abban, hogy „minél harsányabban szól a Himnusz, annál kevesebben maradnak a szülőföldön”. Talán csak abban téved – ha megengedhetek magamnak egy ilyen szubjektív olvasói észrevételt –, hogy az úgynevezett vajdasági elitről értekezve az „elit” szót használja. Persze, az is lehet, hogy csak én láttam bele túl sokat ebbe a kifejezésbe.
Könyvajánlóm végéhez érve szomorúan próbálok számot vetni azzal, mennyi izgalomról, remekbe szabott fejezetről nem szól(hat)tam. De rendjén is van ez így: a recenzióíró nem is hozhat fel a tengerfenékről minden gyöngyöt az olvasónak. Azt viszont elhihetik, hogy Végel László legújabb regénye nekünk – a múltunkról, jelenünkről és jövőnkről egyaránt gondolkodó vajdaságiaknak – kötelező olvasmány.
Barlog Károly
(a receznió a Családi Kör október 3-ai számában jelent meg)
