Szerzői írással búcsúzott a Grad Subotica honlap a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútól: az írás szerzője a város korábbi polgármestere Szórád György, aki a következőket írta:
Amikor 1984 májusában hirtelenében Szabadka polgármesterének választottak egyéves mandátummal, nem tudtam, hogy e rövid idő alatt mit is kezdjek a megbízatással. Mivel politikai karrierre nem vágytam, ezért inkább áttekintettem elődeim egyéves tevékenységét és arra a megállapításra jutottam, hogy két lehetőség adódik: egyrészt egy évig semmit nem tenni és „átaludni” a kihívásokkal teli időszakot a város életében vagy nekiugrani egy giga átszervezésnek vagy valami nagy megépítésének, amire ugyan szükség lehet, de nem tudjuk befejezni és csak torzója marad (amiért örökké átkozni fognak a polgárok). Tépelődésemben más utat választottam, tollat ragadtam és megírtam a „Szabadka szépet álmodik” álmodozást, hogy mit is lehetne tenni Kosztolányi „poros-boros” Szabadkájával, a „beteg, boros, bús, lomha Bácskában”.
Szerettem volna felrázni ezt a várost, hogy „szépet álmodjon”, hogy Szabadka előkészüljön, megújuljon 2000-re. Felvázoltam, mit kéne tenni a városnak, polgároknak és városvezetésnek, hogy ez az álmos város, „Európa legnagyobb faluja” tunyaságából felébredjen, mint egyfajta Csipkerózsika és tegyen valamit az eluralkodott pesszimista vélemény ellen, hogy „most nincs arra lehetőség, most nem abban a korban élünk amikor megújulni kell”, mert határváros vagyunk a „világvégén” s inkább maradjon minden ahogy van, mert sötét események történhetnek s még azt is elveszíthetjük, amink most van.
Megkíséreltem ezzel a szöveggel és tettekkel felrázni a város lakósságát a pesszimista jövőképből, hogy tenni kell valamit – most (1984-ben) és nem halogathatjuk azt, amit megtehetünk. Ha mást nem, álmodjunk valami szépet – legyen víziónk, amely ugyan elsőre szilárd gyökér nélküli, de legalább boldogsággal tölt el bennünket. Ha nagyon akarjuk együttesen ezt a víziót, amely utópiának tűnik az elején, egy nap a feltételek megváltoztatásával és tudatos emberi tevékenységgel realitássá válhat.
Meg kellett találni a víziót, amely elnyerheti a polgárok tetszését és hozzájárulását, amelyre építeni lehetett: megújítani a belvárost, a szép szecessziós épületeket a korzón, rendbe hozni a nagy teret a színház, könyvtár és városháza szorításában és az egész szűkebb belvárost visszaadni a polgároknak, sétálóutcává változtatva.
A terv elnyerte a lakosság szimpátiáját és idővel megváltozott a passzív hozzáállás – akarták a megújulást. Az anyagi lehetőségek is megteremtődtek és habár pénzből soha nincs elég, de ügyes átcsoportosítással elérhetőek, ha olyanra szeretnénk költeni, amit nagyon szeretnénk.
Mint a terv felelős végrehajtója, habitusomból eredően is, mindig arra törekedtem, hogy amit megígérek, azt végre is hajtsam. Ezért inkább kisebb lépésekkel, kisebb feladatokkal, de átláthatóan (akár a tervek, úgy az anyagiak terén is) igyekeztem a „nagy tervet” realizálni – Szabadkát felrázni, élhetővé tenni a lakosság számára, lépésről – lépésre közelíteni egy modern 2000-beli város felé.
Amint a terv részei, pl. a szép, de addig elhanyagolt szecessziós épületek homlokzatai és balkonjai elkezdtek új színekben pompázni, s a városban egyre inkább lehetett kellemesen sétálni és élvezni a környezetet, szinte adódott az idő nagyobb „falatokra” is: a korzó nagy „gödrének” (valamikor malom, majd gyár) és a nagy tér rendezésére.
Ekkor kezdődik a régen áhított – még a városháza építésének (1908-1912) korában megálmodott – szökőkút megépítésének realizálása. Az anyag (a Zsolnay zöld kerámia) már sok-sok évvel előtte rendelkezésre állt és most alkalom nyílt végre-valahára, a zöld Zsolnay szökőkút megépítésére. Amikor 1985-ben ünnepélyesen megnyitották, több mint 20.000 ember tolongott a téren. A háború után soha ennyi ember, egy békés ünnepélyre, nem gyűlt össze. Ünnepeltek a polgárok és rövidesen a szívükbe zárták, örömet leltek benne. Kedvenc találkahely lett és a tér képét is feldobta.
Engedd meg Te szökőkút, hogy a továbbiakban tegezzelek, mert úgy érzem, egymáshoz közel állunk. Igyekeztem, hogy megszüless, Te pedig tetted a magadét – szimbólummá váltál.
Szimbólummá váltál a nyolcvanas évek szabadkai generációjának, de a későbbieknek is, sőt ma is emlegetik a közép- és szép korúak, hogy milyen jó életük volt akkoriban egy élhető városban, melynek egyik szimbóluma a városháza, a másik pedig Te voltál/vagy.
Ide jártak, mint egy szentélyhez a nyugdíjasok, hogy megpihenjenek; a kismamák, hogy a babák friss levegőt szippantsanak; a frissen házasodottak, hogy legszebb napjukat megörökítsék és mindannyian szabadkaiak, sőt vidékiek is, hogy nyáron együtt élvezzük a szökőkút csobogását, a víz kellemes hűtő hatását és a Zsolnay zöld kerámia esztétikai szépségét.
De úgy látszik, egyszer mindennek vége van: a vandál gördeszkázásnak, a nem megfelelő karbantartásnak, a zord telek vasfogának „köszönhetően” tested tönkrement. Megöregedtél, megcsúnyultál, de sajnos, ami a legborzasztóbb lassan elporladtál, sebzett szimbólum lettél, amit nem „tiszteltek” többé és nem is segítettek, hogy feléledj. S most inkább egy fiatalabb, más szökőkúttal felcserélnek. Ez már nem szimbólum s nem az ami Te egykoron voltál.
Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk (a városháza melletti) legfontosabb szimbólumától.
Isten veled, nyugodj békében, mindig emlegetni fogunk, úgy hiszem több tízezren ebben a városban. Lebontásod nem az egyetlen ilyen típusú esemény, amely alapjában véve rombolja a város képét és fáj a lakosságnak.
Az új szökőkútnak kívánom, hogy nyerje el a szabadkaiak tetszését, de nehezen fogja lelkünkben, szívünkben a zöld szökőkutat helyettesíteni.
