„Mi fog történni, ha a Vajdasági Magyar Szövetség politikai ereje csökken?ˮ

E „kérdés és a pályázatok köré épült Pásztor István csütörtökön megtartott évértékelője, amelyet a Magyar Szó újvidéki székházában rendeztek meg” – kezdődik a Szabad Magyar Szó beszámolója az eseményről, és ha a Világ Legrövidebb Publicisztikája-díjra készülnék pályázni, akkor a kérdésre válaszolva nyugodtan írhatnék annyit, hogy

semmi

– és az igazságtól nem is járnék túl messze. Na de eme szomorú világban a legépelt karakterszám után fizetnek (má’ amikó’ van mibű’), úgyhogy talán csapjunk is bele a lecsóba, méghozzá két kézzel (a kétkezes zongoraművek után szabadon).

(Ja és bocs, hogy karácsony előttre időzítettem, de így legalább a jó tollú Pósa Karesznak is lesz milyen labdát leütnie: vitriolos körmondatokban értekezhet majd arról a jóíccakátvajdaság „hasábjain”, hogy milyen egy liberálbolvesista-istentagadó-migránssímogató-ésattöbbi állat az, aki az Advent szent békéjét, a kis Jézuska megszületésének örömteli várását képes azzal megtörni, hogy a kákán csomót is keres, miközben a tövében ott fészkel a ruca. Meg különben is a k…va anyámat a la nature.)

Egy rövidke bekezdés erejéig érdemes megemlékezni a fent idézett mondat azon részéről, amely a sajttáj helyszínéről szól. A rosszmájú ember bizonyára azon lamentálna most, hogy egy „pártfüggetlen”, közpénzből (gy.k.: a mi munkánk után és a magyarországi dolgozók munkája után befizetett adókból) finanszírozott „közmédium” (muhaha!) mégis milyen alapon engedi át a (szebb napokat megélt) székházát egy politikai párt vezetőjének öntömjénezés céljából. Ahelyett, hogy belátná, hogy egy olyan ágról szakadt pártocskának, mint a VMSZ, az égvilágon semmilyen médiamegjelenési lehetősége nincs ebben a szélsőliberális túlsúlyú, vajdasági magyar sajtóban: se egy tévé, se egy rádió, se egy napi- vagy hetilap, se egy trollblog, de tényleg semmi nem áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy elmagyarázzák a nyájas választópolgároknak, hogy nekünk itt a büdös életben nem volt még annál jobb, mint amilyen jó mostanság, és hát egy lehető legjobb szándéktól vezérelt napilapnak mi más lenne a kutyakötelessége, mint hogy e problémát a szerény lehetőségeihez mérten orvosolja? Hisz az ember ott segít, ahol tud. Meg ahány ház, annyi baj legyen. (Tudok ám még közmondásokat, nehogy asziggyétek.)

„Nem a VMSZ veszít majd azzal, ha az gyengébb lesz, vagy nem lesz, hanem a magyar közösség összes tagja majd, mert nem lesz, aki felvállalja az ügyeket”

– értekezett az elnök úr, ám – ahogy a bevezetőben is utaltam rá – én erről nem vagyok ugyanilyen mélyen meggyőződve.

Megfordítanám a kérdést: mégis mennyire vagyunk azzal előrébb, hogy a VMSZ „felvállalja az ügyeket”?

Talán nem szűkült az elmúlt években folyamatosan a magyar érdekérvényesítés mozgástere annak ellenére, hogy az országot leuraló, háborús uszítókból és hamis diplomákat lobogtató gazemberekből verbuválódott kormánypárt magyar tagozatává szegődött az „ügyeket felvállaló” VMSZ? Talán akadálymentes a magyar tankönyvek kiadása, diákok kezébe juttatása annak köszönhetően, hogy a VMSZ oktatási államtitkárt (is) delegált? Talán nem kell pártkönyvecske ahhoz, hogy a magyar ember a közszférában találjon a végzettségének/képzettségének megfelelő munkahelyet?

„Senki ne gondolja, hogy – bocsánat a kifejezésért – hülyék vagyunk”

– mondja az elnök úr egy későbbi kérdés kapcsán, én meg csak annyit kérnék: légyszi, rólunk se gondolják ezt a VMSZ-ben. Lehet, hogy a szavazóik döntő többségét képező, elaggott, kicsiny falukban élő, a világ információáramlásától (pontosabban információ-diverzitásától) hermetikusan (és a számukra elérhető médiumok pártkézbe vételével szándékosan!) elválasztott embereknek be lehet még adni a mesét, de aki az egész életét nem egy öt kilométer sugarú körben élte le, az röhög a hülyeségen. Kínjában.

„Az előző időszakban azt látni, hogy a haladók be-betörnek a VMSZ szavazótáborába, és voksokat szipkáznak el tőlünk”

– tudhatta meg az, aki az elmúlt éveket egy bekötött krumpliszsákban töltötte egy zárt pince mélyén (wifi nélkül, of course). Guten morgen, elnök úr! Talán nem kellett volna olyan nagy elánnal kampányolni nekik. Kutyából továbbra se lesz szalonna, nem tudom, ki mit hitt eddig ezzel kapcsolatban. Amellett, hogy ebben a dologban én az ég egy adta világon semmi meglepőt nem találok, felmerült bennem egy morálfilozófiai kérdés:

vajon megcsalásnak számít-e az, ha egy (egész világ számára egyértelmű) érdekházasságban valaki félreb…ik? Ér-e olyankor szerelmi bánatosnak lenni?

„A VMSZ viszont együtt kíván működni a civil szervezetekkel, a kisebb pártokkal, az egyházakkal, kivéve a Magyar Mozgalommal, amely »olyan politikai pozíciót épített ki magának, ami a VMSZ elveivel összeegyeztethetetlen«”

– derült még ki a nagy semmi. Valóban mélyen igaz a mondat minden szava, még ha újdonságereje egyenlő is a nullával. Hiszen miért is ne működne együtt a VMSZ a párttagjai működtette közpénzszivattyúkkal „civil” szervezetekkel, vagy a megszűnés szélén már bőven túlsodródott, fiat puntónyi tagsággal rendelkező pártocskákkal, vagy a fideszes faszista propagandát a szószékről prédikáló egyházakkal? És mi alapon is működhetne együtt a változást szorgalmazó politikai erőkkel kapcsolatot kereső MM-mel, miközben ő maga egy retrográd, diktatórikus, szabadrablásban gondolkodó, az ellenzéki politikusokat és a kritikus újságírókat fociultrákból meg egyéb bűnöző pofákból ácsolt SS-egységekkel szétverető, autójukat, házukat felgyújttató maffiával bútorozott össze már jó ideje? Magam se fogalmazhattam volna meg ennél szebben:

igen, itt valóban az elvek összeegyeztethetetlenségéről van szó: van, akinek van, van, akinek nincs. Az más kérdés, hogy az elvekből mi marad, ha az ember a hatalom közelébe kerül, és hogy a demokrácia mellett akkor is elkötelezett tud-e maradni. A VMSZ nem tudott, úgyhogy kérem a következőt.

 „Arról van-e kimutatás, hogy a VMSZ-es párttagok a szétosztott összegek hány százalékát pályázták meg sikeresen?”

– tette fel a kérdést az SzMSz újságírója, amire a válasz természetesen nemleges volt, viszont az elnök úr szerint akár ilyen statisztikát is készítenek, ha van rá igény. Ezen is elgondolkodtam: vajon ki a francnak lenne erre igénye? Az információs vákuumban lebegő szavazóbázisnak? Vagy a milliókat zsebre vágó, összekacsintó VMSZ-es nagykutyáknak? Netán azoknak a (szintén az elnök úr szavaival élve) „VMSZ-nek hátat fordítóknak”, akik „a szerb pártok malmára hajtják a vizet”? Vagy azoknak, akik statisztika nélkül is pontosan tudják, hány óra van?

Azok, akik ennél is jobban szét szeretnék magukat flesselni, megnézhetik az eseményről készült videót is (bár nem t’om, van-e rá valós igény). Kattintson rá a kedves olvasó vérmérséklete és lelkiállapota szerint:

Értelmetlennek tartom a fogyásunkat a VMSZ nyakába varrni (habár az ismerősi körömből éppenséggel tudok pár embert, akik konkrétan a párt miatt hagyták el a szülőföldjüket – de tekintsünk erre a tényre most puszta statisztikai hibaként), arról viszont meg vagyok győződve, hogy

az érdekérvényesítő képességünk gyengüléséért messzemenőkig felelős ez a párt, amelyik a Pásztor-éra bő évtizedében következetesen szűkítette le a vajdasági magyar értelmiség mozgásterét, egzisztenciális ellehetetlenítéssel hallgattatta el a kritikus hangokat, a gyakran képzetlen, ámde talpnyalásban világelső párttagok kulcspozíciókba (sőt, minden létező pozícióba) ültetésével üresítette ki a közintézményeket, és az egész közéletet súlyosan átpolitizálta, eltorzította, leggyakrabban puszta hatalmi gőg által vezérelve.

Szóval mi lesz akkor, ha a VMSZ tovább gyengül? Nem tudom, de epekedve várom!

Addig is kellemes ünnepeket és boldog új évet mindenkinek!

Az írás eredetileg az Autonómia portálon jelent meg.