Már megint nekünk kell? – hallom magam körül a napokban, amikor arra terelődik a szó, hol tölti a családom az esti órákat. Egészen a múlt hétfőig én is ezt kérdezgettem unos-untalan magamtól hosszú éveken keresztül. Éveken? Szinte két évtizeden keresztül… Meddig kell még nekem harcolnom az ár ellen? Meddig kell nekem felemelnem a hangom a diktatúra ellen, meddig kell nekem rámutatnom a visszásságokra, meddig kell az időmet arra fordítanom, hogy tüntessek a zsarnokság ellen. (Azt írtam fordítanom, nem pedig elherdálom, amit eredetileg akartam írni. Mert legtöbbször ezt éreztem, hiszen mi változott? Miben változtunk mi?) Az a rendszer ellen, amelyik cenzúráz, amelyik nemhogy harcol a feketegazdaság ellen, hanem maga a feketegazdaság, amely kizsákmányol, tönkreteszi az intézményeinket, degradálja azokat az ott dolgozókkal együtt, nyomorba taszítja a nyugdíjasainkat, éhbérért dolgoztatja a munkásokat, közben azt hazudja: ez a világ a lehetséges világok legjobbika. De nem is ez a legnagyobb gond, ami miatt harcolni kell, hanem a megfélemlítés miatt. Az, hogy kussban tartanak bennünket, megvesznek bennünket kilóra. Kit egy ezressel, kit egy munkahellyel, kit zsarolással és fenyegetéssel.
Már megint nekem kell? Tettem fel magamnak újból a kérdést, amikor úgy döntöttem, hogy a 41. születésnapomat nem buliban, tortával és alkohollal fogom megünnepelni, hanem kimegyek tüntetni. Nekem kell, aki végigcsinálta egyetemistaként a 96-os, 97-es tüntetéseket? Nekem, aki 2000 szeptemberében is utcára vonult és követelte, Milošević ismerje el, hogy elveszítette a köztársasági elnökválasztást. Sokat gondolkodtam azon, mi mindent veszítettem én az alatt a hosszú-hosszú hónapok alatt, míg füttyögtünk, sétálgattunk, elégedetlenségünknek adtunk hangot. Egy évvel később diplomáztam, mint kellett volna. Igaz, ezt nemcsak annak köszönhettem, hogy tanulás helyett tüntetni jártam, hanem annak is, hogy időközben hónapokig bombázták az országot, néhány tanár pedig nem volt hajlandó órát tartani, sem vizsgáztatni. Persze voltak bátrabbak, akik nem hunyászkodtak meg, nemcsak megengedték, hogy hangot adjunk az elégedetlenségünknek, volt, aki csatlakozott is hozzánk a séták alkalmával. Akkor az számomra egyenlő volt a katasztrófával, hogy nem diplomázok időben. Attól féltem, hogy majd a jövendőbeli munkáltatók ezt szóvá teszik, és majd annak a jelentkezőnek adnak elsőbbséget, aki határidőben szerzett oklevelet. Aki nem vesztegette az idejét holmi rendszerváltással, hanem ült otthon a seggén és magolt. Családot alapított és már felnőtt gyermekei vannak. Nekem tízéves a fiam. Már nem vagyok egyedül, mint 96-ban vagy 2000-ben. Most már van családom és együtt kell döntéseket hoznunk. Például arról, hogy a tízéves fiunkkal mit kezdjünk addig, amíg mi szülők tüntetünk. Akarjuk-e azt, hogy úgy nőjön fel, hogy míg a többi gyerek sportol, tanul, játszik vagy éppen alszik, ő tüntetésekre jár esténként. Születésnapomon magammal vittük a tízéves fiunkat és együtt tüntettünk.
Be kell vallanom, az elején cseppet sem volt az ínyemre. Újra felmerült bennem a kérdés: megint nekem kell? És nemcsak ez, hogy miért én, hanem az is, hogy mi keresnivalója ennek a gyereknek itt?! Miért követem el ugyanazt a hibát? Nem lenne jobb otthon ülni? Tanulni a gyerekkel, hiszen matekból, szerbből is lesz ellenőrzője a héten… Meg mit szólnak majd az iskolában, ha megtudják, tüntetésen volt… Mit szólnak a szüleim?
Életem legszebb születésnapja volt az idei. A családommal voltam. A családommal, akik a tereken voltak, bármely városban is. És egyre nagyobb ez a család, egyre többen vagyunk. A séta közben mondta a fiam, figyeld, mindenki boldog körülöttünk! Akkor jöttem csak rá, miért is nekem kell mindezt csinálnom. Azért, mert én megtehetem. Mert én szabad vagyok. Ezért lehettünk mind boldogok, mert szabadnak éreztük magunkat. A fiam volt köztünk a legvidámabb, amiért magunkkal hoztuk. Tízéves korára, újságírók gyermekeként elkerülhetetlenül érti és tudja, miről van szó, mi az, amiért a téren vagyunk. Azt is értette, és nem voltak kétségei, hogy az édesanyjának miért kell ott lennie éppen a születésnapján. Tudja, hogy tanulnia kell, de azt is tudja sajnos, hogy az édesanyján soha senki sem kérte számon azt az egy év késést a diplomázással. Azt is tudja, hogy mit kezdhetek a diplomámmal, amire oly büszke vagyok. Semmit…, sokkal fontosabb papír szükséges ahhoz, hogy valaki munkát, előléptetést kapjon: pártkönyvecske. Meg azt is tudja, ha valakinek pénze van, akár diplomát is vehet magának. De nem is ez a legszörnyűbb az egészben, hanem az, hogy hamis diplomával nemcsak intézményeket, várost és országot is lehet vezetni. Éppen ezért nem fogtam vissza, amikor séta közben a tüntetőkkel együtt skandálta a rendszer ellen megfogalmazott mondatokat. A tüntetés végén, amikor egyik barátunknak arról meséltem, sajnálom, hogy a gyermekemnek ezt kellett megélnie, a fiam közbeszólt, ne sajnáljam, ő hálás, mert most megtanulhatja, hogy kell tüntetést szervezni és felnőttként ő is ki tudja majd fejezni elégedetlenségét, ha szükség lesz rá.
Hazamenve a közösségi oldalon láttam, barátaim, akikkel együtt csináltuk végig egyetemistaként a 96-os, 97-es és a 2000-es tüntetéseket, mind kinn voltak a tereken. Belgrádban, Újvidéken, Szabadkán. És mind vitték magukkal a kisebb vagy nagyobb gyermeküket. Ezek a gyerekek már nem fognak soha többé félni, mert tudják, a zsarnokság ellen fel lehet és fel is kell emelni a hangjukat. És ezt mi tanítottuk meg nekik. Szabad embereket nevelünk belőlük.
(A jegyzet a Családi Kör 2017. április 13-i számában jelent meg.)
(Fotó: @viewbyliit)
