Mintha a kiváló ellenzék magától teremtődne, s nem nekünk, magunknak, másként gondolkodóknak kellene létrehozni, fejleszteni, kialakítani, támogatni, tekintélyt és létjogosultságot teremteni neki. Az ellenzék ugyanis nem az uralkodó pártvezérrel szemben megnevezhető másik (esetenként: bukott) politikust jelenti. Az ellenzéknek maguknak kellene lenni.

Talán becsületesebb lenne elismerni az igazságot. Hogy nem akarják, vagy nem tudják fölvenni az ellenzékiség kesztyűjét, mert a világnak e szerencsétlenebbik felén kényelmetlen, veszteségeket hoz, mert – például a tanárok, művészek, más szellemi foglalkozásúak – elveszíthetik népszerűségüket, az irántuk elvárható tiszteletet, akadályokba ütközik legendává válásuk. És ez az, amire az uralkodó pártarisztokrácia igazán vevő: a hiúság alakzataira, a népszerűtlenségtől, a név és a karrier bemocskolásától, az egzisztenciális veszteségtől való félelemre. Szomorú, hogy a mai trendek szerint egy tanárnak inkább népszerűségre kell törekednie, mintsem a tudásátadás tekintélyére; nem a követelményrendszer korrektségére, hanem annak fellazítására, ha azt akarja, hogy elfogadják. Nem a diákok, hanem a szakma.