Mindig valami fájó, misztikus
érzés, amikor árnyatok elhúz
szálló vadludak, néma, bús sereg,
tán az elmúlást jelképezitek.
Oly borzongató ék-vonalatok,
ahogy a szürke égen szállatok,
érzem, hogy tél jön, megdermed a föld,
a lomb, a madár csöndben elköszönt.
A pocsolyák is, mint az üvegek
a metsző széltől összerepednek,
vacog a bokor, meghúzza magát.
Most lesz kietlen mező, pusztaság,
csak a kóró és kukoricaszár
csörög helyetted, énekes madár.
