Itt egy régi városerőd.
Várhat az a kapu előtt,
kinek lyukas garasa sincs,
meg se moccan a vaskilincs.
Így volt tegnap, így volt múltkor,
míg kapupénzt le nem szurkol,
sem az árus, sem a lélek
a városba be nem léphet.
Ki a városi kapus?
A vámszedő Zakeus.
Portékára vámot vet ki,
ujjat nem húz vele senki,
mert különben gonoszul
kosarakba beletúr,
s olyan adót szab meg nyomban,
hogy az árus belerokkan.
Ő meg – zsebe tele bár,
háza szinte mesevár –
tovább nyúzza a népet.
Ki vet ennek egyszer véget?
Híre kel egy szép napon,
hogy valaki érkezik.
– No, ez épp jó alkalom –
dörzsölgeti két kezit –,
hogy meglássam, ki az Úr,
ha már idelátogat. –
S töri fejét furton furt,
hogy verjen át másokat.
Amikor már zúg a menet,
éljenezve Jézusát,
Zaki egy nagy fához veret,
s lombba rejti el magát.
Ott kuksol a lombsátorban,
ki se látszik, oly pici.
Nem látszana, tényleg úgy van?
Dehogy, ezt csak ő hiszi.
– Gyere csak le! Minek kushadsz,
minek bujkálsz ott a fán? –
szól fel Jézus Zakeusnak.
– Ne nézz rám oly tétován!
Kis Zakeus szégyenében
lejönne már, de nincs mersze.
– Édes Jézus, légy vendégem –
kéri Urát. – Megyek, persze –
bólint Jézus. Zaki örül,
fürgén siklik, majd letoppan.
– Képzeld – súgja, s mutat körül –,
rengeteget csaltam, loptam.
De már bánom! – néz Urára.
– Tudom, minek ennyi beszéd!
– Fogjuk léptünk szaporábbra –
ujjong Zaki –, vár az ebéd!
Otthon még meghányják-vetik
kis Zakeus nagy vétkeit.
– Megjavulok, Uram, hidd el,
s mindenkihez igaz hittel
fordulok én ezután már!
– Jól van, fiam, ne essen kár
többé soha. – Több nem esik,
és a város szegényeit
támogatom, megígérem.
– Így legyen hát, kis testvérem!
