Bennünk pogány, vig násza van
Esztelenül szép gyermek-hitnek,
De néha-néha ezt a nászt
Az összebuvó félelem
Isten-órái szentelik meg.
Szerelmetes szomoruság
Foszlott felhőjü leple hull ránk
Szorongató és gyászosan
S ha két-felé szakaszt a Föld
Bennünket: mégis összebujnánk.
Ekkor nincs senki – : mink vagyunk,
Két eggyek és egymásra leltek,
Két busitottak, busitók,
Két tapadó, két üldözött,
Két legéhesebb, árva gyermek.
Ezek az órák feketék,
De a gyémántnál ragyogóbbak,
A mosoly-nász csillagai,
Halhatlan untság-kergetők,
Szent emlői a boldog Jónak.
Mézként pereg szorongatott
Szivünkből könnye terhes kedvnek
És tart a nász és tart megint,
Szemeink öröm-hitesen
Megint-megint összenevetnek.
Óh, összebuvó félelem,
Óh, öröm-féltő, gyászos órák,
Fényes, fekete csillagok,
Kik reánk a nagy edzülés
Babonás uj s uj hitét szórják.
