Túl a nádon, túl az éren,
hol a nap mint aranyérem
csillog s hullat fényt a rétre,
zsenge füvön hétről hétre,
napkeltétől napnyugtáig,
míg csak a hold nem világít,
őrzi nyáját a jó pásztor.
Figyel, mert megesett párszor:
alig hagyták el az aklot,
egy kisbárány elbitangolt.
Most is, ni csak, szomjan-étlen
csetlik-botlik eltökélten.
Kolompzene idehallik,
ő azért is megiramlik,
ugrabugrál, mint a zerge,
távolodik közben egyre.
Vezérürü kolompolhat,
mit sem ér a kis bolondnak.
Füttyöget a pásztor sípja,
riog, rí, hogy visszahívja.
De úgy vonzza a kék távol,
ki tudja már, hol téblábol.
Amikor az est homálya
könnyű fátylat ejt a tájra,
hangot madár alig hallat,
a nyáj lassan hazaballag.
Minden juh már az akolban.
– Egy hiányzik, hát az hol van? –
aggódik a szelíd pásztor.
– Gyere haza! – így kiáltoz.
De nincs, aki visszabéget.
– Megyek érte, ez eltévedt! –
kap fejéhez, s indul gyorsan.
Keresi a bozótosban,
hol ág rezdül, oda lohol,
nem tartja-e fogva bokor.
És kutatja, és barangol,
semmiképp se mondd le arról,
hogy végül is rátaláljon.
S lám, egy csipkebokorágon
fönnakadva ott a bárány.
Oly riadtan, olyan árván
nyúlik el, hogy a jó pásztor
érte tüskék közé gázol,
s már öleli is szívéhez.
Nagy boldogság, amit érez.
– Gyere, viszlek, kis eltévedt –
becézgeti, ahogy lépked
hazafelé. – Kicsi bárány,
az akolban meleg vár ám,
puha alom, az egész nyáj,
semmi okod, hogy elkószálj! –
mondja, mígnem hazaérnek.
A kis kaland jól ért véget,
mert egy bárányt sem a nyájból
nem hagy veszni a jó pásztor.
