Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a leglehetetlenebb helyekről is, mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok szertartásszámba menő szokássá vált.
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
– gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem –,
csak hallgatnék…
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem, feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
Már nem voltál itt, mikor zokogva szembesültem azzal, hogy mi már soha nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
És valahonnan nagyon messziről eszembe jut, hogy énekelni kellene, mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a Mennyből az angyalt,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Debrecen, 2016. december 31.