Köztudott már ősidők óta, hogy aki nem tanulja meg a történelmi leckét, az ismétlésre kényszerül.
Így járt most a szerbiai újságíró társadalom, hiszen ugyanott tart, ahol húsz évvel ezelőtt egyszer már járt.
Mifelénk még sokan emlékeznek a Naša Borba és a Dnevni Telegraf kálváriájára, az újságírók üldözésére, a szerkesztőségek bezárására, a különböző, rendszerint mondvacsinált okokra hivatkozó felügyelőségek önkényére. A törvényeket a miloševići hatalom kénye-kedve szerint változtatták, majd alkalmazták is. Szegény Slavko Ćuruvija életével fizetett a hatalommal való szembeszegülésért.
Számunkra ezen a tájon a legfájdalmasabb az egykori Újvidéki Rádió és Televízió teljes kiskorúsítása, majd leépítése kellett volna, hogy legyen. De nem lett az. Lanyha tiltakozás kísérte ugyan a gondosan megtervezett, majd aprólékos gondossággal végrehajtott folyamatot, de a végén mindenki beletörődött a sorsába. A megalázott újságírók és szerkesztők is.
Tíz éve a magánosítás volt az immár átfestett zászlót lobogtató, másmilyennek látszó belgrádi hatalom kulcsszava. Újgazdagok, háborús nyerészkedők vásárolták fel a helyi és körzeti rádiókat, majd vagy államnyelvűsítették azokat, vagy pedig beolvasztották a már párthű programokat sugárzó magánrádiókba. Ennek a folyamatnak – ahogy az előbbinek is – főleg a kisebbségi nyelveken sugárzó adók látták a kárát. Számuk drasztikusan csökkent. A szerb nyelvű rádiók száma ezzel szemben országszerte megnőtt.
A törvényes előírásokra hivatkoztak mindeközben még azok a politikusok is, akik Tito elvtárs pionírjaiként, vagy ifjúsági politikus-palántájaiként arra esküdöztek, hogy a törvényeket az emberek hozzák, akik tehát meg is változtathatják azokat.
A kisebbségek pártjai beálltak a sorba, immár kórustagokként fújták ugyanazt a nótát. Saját tagságuk elszegényítésére szavaztak, hiszen a hatalmi tortából cserébe nekik is juttattak néhány morzsát.
A Szabadkai Rádió szégyenteljes megszüntetése is ennek a folyamatnak a részét képezi. Hol durván, hol finoman valósították meg a hatalom elvárásait helyi és körzeti szinten is az alacsonyabb szinten regnáló pártkatonák, akik azzal sem törődtek, hogy emberek, akár egész családok életét teszik tönkre.
Mindezt szinte ölbe tett kézzel nézte végig egész Szerbia.
Az egyre több újságíró szervezet is alig hallatta hangját, vagy csak nagyon halkan tiltakozott.
Mostanra, amikor már szinte teljes egészében a hatalom kezében van a szerbiai sajtó, néhányan hirtelen felkapták a fejüket. Elsősorban, persze, a közvetlenül érintettek, akiknek egyike – tiltakozásul – éhségsztrájkba kezdett.
Ezúttal is a különböző felügyelőségekkel végeztetik el a piszkos munkát, törvényesnek minősítve a legtörvénytelenebb eljárásokat is. A hatalom saját céljaira használja az állami rendfenntartó és közigazgatási szervek. A törvényhozás után a törvény alkalmazása is egyetlen kézbe került.
A mostani tiltakozásnak annyi értelme van, mint amikor döglött ló elé teszik a szénát.
A demonstrációkkal elkéstek, nem hőbörögtek, amikor mások bőréről volt szó. Most, amikor ők maguk kerültek sorra, már nincs menekvés.
Szerbia, és az itteni sajtószabadság esetében elmondható, hogy nem helyben topogásról van szó, hanem visszalépésről. Minden a kilencvenes éveket idézi, csak a megnyilvánulási formák durvultak. Csupán ilyen értelemben történt haladás, mégpedig a Szerb Haladó Párttal és csatlósaival az élen.
Hallgassa meg a jegyzetet az SzMSz Rádióban a szerző tolmácsolásában:
