Kiselefánt, Fáni gyerek
meglátott egy vonatot,
megcsodálni, megszeretni
egy pillanat műve volt!
Mindig sínek közelében
játszott, sétált, vagy legelt,
ha látta a mozdony füstjét
abban nagy öröme telt.
Csodálkoztak a felnőttek;
– Te kis tökmag, mit csinálsz?
Tátott szájjal ámulsz-bámulsz
amikor vonatot látsz!
Egy nap szörnyű vihar támadt
esőt hozott, vad szelet,
derékba tört egy öreg fát,
mely a sínekre esett.
Kicsi Fáni rögtön tudta;
most nem lehet játszani,
szólni kell a vezetőnek
és meg kell állítani!
Futott már a vonat felé
pálmaágat lengetve,
hogy a mozdonyvezetőt a
fékezésre rávegye.
Szerencsére meglátták őt,
lassított a nagy vonat
s észrevették a fatörzset,
mely a sínekre rászakadt.
Mit tegyenek, áll a mozdony,
az a fatörzs olya nehéz!
– Én megoldom! – mondta Fáni,
– erősormány kell, nem kéz.
Szólt a többi elefántnak
jöjjenek segíteni,
a sínekről a fatörzset
próbálják meg levenni.
Jött két felnőtt erős állat,
szót fogadtak Fáninak,
levették a nehéz fát, hisz
nekik csak egy pillanat!
Újra szabad lett a pálya,
mindenki hálálkodott,
Fáni kérte, hogy egy picit
vezethessen vonatot.
Így aztán a kiselefánt
a mozdonyra ülhetett
büszke volt rá, hogy nagy álma
íme beteljesedett!
A nagy elefántos nézték
és nem győzték csodálni,
lám igazi mozdonyt vezet
rokonuk, a kis Fáni!
Most, hogy minden jóra fordult,
segítségért jutalom:
Fáni nevét ráfestették
s ott virít a vonaton!
