Szólíthatnám egyszerűbben is, mondjuk, mentőorvosnak, de lehet, hogy fenti titulusát büszkébben viseli. Én meg most már nagyon meg szeretnék Önnek felelni. Mert akaratlanul is zavartam, bántottam, terhére voltam, és az idegeire mentem.
Hála a sors eddigi, irányomban tanúsított jóindulatának, a mentőakciókat máig csak hallomásból, olvasmányaimból, a képernyőkről, a fotelból borzongva tapasztaltam meg.
Az idei karácsonyi ünnepre készített listámon is a szokásos tennivalók és tervek szerepeltek, mint bevásárlás, nagytakarítás, sütés-főzés, vendégfogadás… Esküszöm, nem szándékoztam az Ön útját keresztezni, Önt felzaklatni és drága idejét rabolni.
De, mint mondják, aki hosszú életű, sok mindent megér. Néhány nappal ezelőtt, pontosabban 2017. december 22-én a saját bőrömön, élesben is érezhettem, milyen az, amikor az ember önkívületi állapotban, sokkhatás alatt, magamról szinte nem is tudva, kábultan, segítséget remélve lesi, vijjog-e már a mentőautó szirénája, és érkezik-e a segítség.
Azon az ominózus napon, délután 5 óra tájban, kellemes séta és a központi parkban rendezett karácsonyi vásár látogatása után nálam vendégeskedő öcsémmel jókedvűen vettük az utat hazafelé, hogy minél előbb megkóstolhassuk a férjem által készített ünnepi töltött káposztát. Az ízével a szánkban óvatosan léptünk le a többi gyalogossal egyetemben a Szent István plébánia előtt kijelölt, széles gyalogátkelőre. Honnan, honnan nem, nem tudom, egyszerre csak közénk vágódott egy autó, engem kétszer meglökött, és a levegőbe repített. Átsuhant az agyamon, eljött az utolsó pillanatom, éppen karácsonykor. Földet érve nagy nehezen feltápászkodtam, de a bal lábamra nem tudtam ráállni. Erről viszont nyomban el is feledkeztem, amikor néhány méterrel mellettem megpillantottam a betonon mozdulatlanul, vértócsában fekvő öcsémet. Sosem foglalkoztam azzal, mi ilyenkor a teendő, HOGYAN ILLIK VISELKEDNI. Torkaszakadtamból, kétségbeesetten kiabálni kezdtem, majd könyörögtem a számos jelenlévőnek, hívják a mentőket. Nyugtatgattak, hogy rögtön érkeznek, és így is történt. Miután a kedves, segítőkész emberek a másik sérült fejét oldalra fordították és úgy tartották, hogy meg ne fulladjon, Ön, igen helyesen, katonás parancsokat osztogatva uralta a helyzetet. Szerettem volna a testvéremmel tartani, de Ön erélyesen kijelentette, én nem mehetek, rólam majd később gondoskodnak. Könyörgőre fogtam a dolgot, női szeszélyének engedve mégis betámolyoghattam a mentőautóba. Testvérem nem mozdult, nem reagált a szólongatásomra, így félve kérdeztem meg Önt, mi a baja, mi van vele. Nagyon durva választ kaptam, mégis ismételten fel merészeltem tenni a kérdést. Rámordított, hogy maradjak csendben. A jármű hirtelen fordulása alkalmával a mentős technikus teljes súlyával rám esett, éppen a feldagadt, fájós térdemre. Fölszisszentem, ami Önnek felborzolta az idegeit, és rendre utasított, hogy hallgassak, rakjam arrébb a lábam, forduljak el, és viselkedjek rendesen. Mégis akaratlanul kicsúszott a számon, hogy aggódom az öcsémért, mi lesz vele, amiért megkaptam az újabb letolást.
Nem vártam mesedélutánt a rövid közös utunk alatt, gondolom, hogy Ön sem a Mennyből az angyalt remélte tőlem, de szerintem egy sokkos állapotban lévő sérülttől nem várható el a mosolygós, barátságos, illedelmes viselkedés. Az, ahogyan Ön akkor ott beszélt velem, hát még egy, a lovához durván beszélő kocsisnak is szégyenére válna.
És ez így folytatódott a sebészeti osztályon is. Kálmánt rögtön bevitték a vizsgálóba, majd menten szállították Újvidékre. Miután én egy ideig türelmesen várakoztam a hideg váróteremben, az Ön megjelenésekor kicsusszant a számon – mi más, mint: hogy van az öcsém? Erre Ön ismét durván, modortalanul, kioktatólag förmedt rám. Nyugtató szándékkal, békülékenyen, szerényen feltettem Önnek a kérdést, miért bánik így a magatehetetlen, kétségbeesett, a balesetben teljesen ártatlan áldozattal. Azt felelte, mert én mindig ugyanazt hajtogatom. Meglehet, de jómagam ennek egyáltalán nem voltam tudatában. Már nagyon kikívánkozott belőlem, hogy felvilágosítsam Önt, az anyja lehetnék, nekem is van diplomám, felneveltem két gyermeket, becsületesen végigküszködtem az eddigi életemet, saját nyugdíjat szereztem, évekig dolgoztam én is gyerekekkel, emberekkel, hosszú időn át becsületesen fizettem az egészségügyi hozzájárulást, de ilyen hangot egy hétpróbás gazemberrel sem ütnék meg. Ám eszembe jutott, nem kell ahhoz diploma, meg mindaz, amit elmondtam volna magamról, Önnek az egyetlen osztályt kijárt, írástudatlan, fiatal, gyerektelen, munkanélküli beteget, sérültet is kötelessége türelmesen, hozzáértően, udvariasan ellátni. Hiszen erre esküdött fel!
Utólag megérdeklődtem, ki volt az a házsártos, barátságtalan, türelmetlen, udvariatlan „nővérke”, aki engem nagy bajomban ilyen alaposan kioktatott. Hatalmas volt a meglepetésem, amikor megtudtam, hogy nem egy kezdő egészségügyi alkalmazott, nem egy neveletlen, talán rövid időre mást helyettesítő csitriről van szó (lehet, hogy a megnevezés nem találó, de mivel a szemüvegem az balesetben elveszett, nem tudtam megállapítani a korát, csakis a beszédének hangsúlyát véve alapul ítélkeztem), hanem a zentai Egészségház mentős főorvosáról!
Tudom, hogy kevés a fizetésük, tudom, hogy nem tisztelik eléggé a munkájukat, azt is tudom, hogy nem megfelelő körülmények között dolgoznak, sok a gondjuk, de amíg nem keres és talál Önnek anyagi szempontból megfelelőbb, nyugisabb munkahelyet, addig is megkérném, kísérelje meg szegény pácienseit a jövőben megóvni a hasonló kirohanásaitól és kritikán aluli viselkedésétől. Akkor is, ha esetleg egészségügyi/személyes/anyagi gondjai, párkapcsolati, vagy bárminő problémái vannak. Megköszönnénk!
Szőcs Balassy Ildikó, Zenta
