Vučić politikai projektje, a feje tetejére állított Szerbia nap mint nap egyre kendőzetlenebbül és gátlástalanul mutatja meg önnön brutalitását: a költségvetési vita ellehetetlenítésével a parlamentben, vagyis arról, hogy az állam hogyan és mennyi pénzt vesz el a polgároktól és azt mire költi, 2000 óta a független választási megfigyelők első kizárásával a szavazóhelyekről. És itt van még a műanyag fenyőfa, amely 83 ezer euróba került, amely, a könyékig lekvárban pancsoló hatalom részéről szinte ajándéknak számít aztán mindezek megkoronázásaként a választási nap Pećincin.

Mindez ezekben a napokban annyira lecsupaszítva tárul elénk, hogy az üzenete világos: nem tehettek ellenünk semmit. A hatalom erőszakossá vált, minden határon messze túlment, saját szükségleteire mértéken felül elveszi, amit akar, ledönti az intézményes rendszer maradványait, elfojtja a demokratikus szabadságot, semmibe veszi a törvényeket és az alkotmányt, harcot indít mindazok ellen, akik ezt szóvá teszik, mert szemmel láthatóan úgy vélik, megtehetik. Ha a többség hallgat, tűr és zúgolódik, miért ne tennék?

Ki gátolja meg őket? Ők maguk? Miért tennék? Jó nekik.

A gyengéket megvásárolják annyiért, ami épp elég nekik, a kapzsibbakat bőségesen kielégítik, a békés többséget megfélemlítették, a politikai ellenfeleket manipulációkkal és az állam megerőszakolásával egérlyukba kényszerítették, a másként gondolkodókból politikai ellenfeleket csináltak, az európai integráció kódneve pedig: Evropeйskiй Soюz.

A hatalmat, amelyet 2012-ben legális úton megszereztek, illegális rémálommá változtatták minden másként gondolkodó számára. És ne felejtsük el, van belőlük elég: több mint egymillió másként szavazó és legalább két millióan, akikről azt se tudjuk, ki mellett és ki ellen vannak. Hallgatnak.

Nap, mint nap láthatjuk, hogy Vučić hatalomittassága csúnya, erőszakos valósággá válik. Így aztán, ha Pećincin találjuk magunkat, a választás napján, valójában egy western filmben vagyunk. Az a legkevesebb, hogy minden villanypóznáról és fatörzsről az államfő képe néz ránk, mint a helyi választások legfontosabb részvevője, emellett számos egyéb szokatlan jelenséggel találkozhatunk. A télire beszántott földek közepén, a békés kis falvakban, minden szavazóhelyen ugyanaz a kép fogad bennünket: parkoló autók, emberek, akik külön szavazólistát vezetnek és még néhányan, akiktől első látásra megborzongunk. Itt-ott egy terepjáró köröz és felügyeli a dolgokat. Megáll a szavazóhely vagy a helyi haladó iroda előtt, beszélget, majd megy tovább.

Panaszkodik egyikük (nem hajlandó bemutatkozni és a kamerába mondani), hülyeségnek tartja a dupla ellenőrzést, hiszen odabenn „a szavazóhelyen legalább hat ember a miénk, akik ugyanezt a munkát végzik”. Ők azt vezetik, hogy a helyiek közül ki az, aki megjelent és ki az, aki vonakodik. És amúgy is mindenki ismer mindenkit. Tehát, az ellenőrzés teljes.

Ezek után ne menj el szavazni, ha mersz és valamely közvállalatban dolgozol, vagy pedig olyan cégnél a község területén, aki elég okos volt és megértette, hogy kifizetődőbb lesz neki, ha jóban van a helyi haladókkal. Vagy elhagyatott helyen áll a házad és senki sincs aki védene, segítene.

Így alakul át a választás a sertés istállóba terelésévé, megbélyegzéssé. A mondat, miszerint „a sárgák is így csinálták”, amit néhányszor hallhattunk, semmit se jelent. Egyrészt, nem pont így csinálták, másrészt, részben azért is buktak meg, mert „így”. Így viszont többé nem lehet. Ezekben a kis falvakban ez világos, hiszen a választásokat annak ellenkezőjévé változtatták.

Ne kergessenek a belgrádiak se hiú ábrándokat, hogy egy akkora városban elbújhatnak. Azok, akik ennyi energiát fektettek abba, hogy a lakótanácsokat és helyi közösségeket is elfoglalják, akik ugyanezen recept szerint bármi áron megszerezték a hatalmat a 170 közül 156 szerbiai önkormányzatban, már biztosan készítik saját belgrádi, niši, újvidéki és egyéb listáikat. És megtesznek mindent, hogy a sajátjukba tereljenek mindenkit és rákényszerítsenek, hogy „szabadon” rájuk szavazzanak.

Az elrabolt állam eklatáns példája ez. Vučić feje tetejére állított elképzelése, miszerint csak az abszolút hatalom a hatalom, sokak számára elviselhetetlen valósággá vált. Az erőszakkal kialakított stabilitás hosszú távon a demokratikus társadalmat rombolja. Mindazoknak, akik a csonka, SZHP Szerbián kívül élnek, nem marad más, mint, hogy megadják magukat, lehajtsák a fejüket, elfogadják ezt a „gyorsabban, erősebben, jobban” állampolgárságot vagy pedig saját kilátástalan helyzetükből egy belső menhelyre meneküljenek, vagy valóban elhagyják az országot.

A lehető legrosszabb forgatókönyvbe keveredtünk: arrogáns hatalom, gyenge ellenzék, amelyre azért vagyunk dühösek, mert nem áraszt bizalmat, valójában pedig önnön polgári gyengeségünk mutatója. Ne követeljük tőle a lehetetlent, hogy megtegye azt, amit nekünk kellene magunkban elrendezni.

A lényeg: ez a helyzet, amelyben behunyjuk a szemünket, mint a gyerekek és azt gondoljuk így senki se lát bennünket, hogy a körülöttünk lévő világ nem létezik, vagy elhagyott, erőtlenségbe sodor bennünket, egy általános szolgalelkűségbe, a mind mélyebb csődbe. Ráadásul a lottó hetest is kisorsolták, a pénz Hódságra került.

A fejtetőre állított állam létezik és valóságos. Minél több erőfeszítést teszünk mindannyian, hogy ezt korrigáljuk, az államnak annál több ellensége lesz. Az állam ellenségeinek növekedése során pedig, amelyet az autoriter állam termel, megszámoljuk, mennyien vagyunk, ha eljön az ideje.

Jelen pillanatban ettől fontosabb feladatot nem látok.

Szerző: Aleksandar Gavrilović – Istinomer