Olyan messze Munkács vára,
Buda felől hetven évig
tartott az út, amit mára
fél nap alatt jártam végig.
Isten tudja, minek jöttem,
meg kellett hát érnem ezt is
utoljára, s akkor éppen,
mikor néném halva fekszik.
Valahol a Bakony alján
fekszik, tőlem olyan távol,
hogy még nem is voltunk talán
ennyire közel egymástól.
Holnap lesz a temetése
csonka család kis körében,
ha nem lennék köztük én sem,
úgy tűnne, már nem is élek.
Míg az ötszáz kilométer
miatt kéne megijednem,
addig bármi megtörténhet
az emberrel idegenben.
Rövidebb volt ide máskor,
pedig lovon jöttem volna,
nem így két határon által,
le a síkról, be a múltba.
Hiába áll félig égben
Munkács, kútja is magasban,
az én illetékességem
itt csupán a föld alatt van.
Időtlen iszapba süllyedt
évszázadok maradványa
engem csupán addig illet,
míg egy más nép ki nem ássa.
Akit éppen kihantolnak,
mi temettük, eltemetjük
édes testvérünket is holnap,
s a holnapot vele együtt.
