A társadalomtudományokban a leírt mondat vagy a kimondott szó ereje a kijelentésnek sokszor a hihetőség auráját kölcsönzi. Elkendőzni viszont ez sem képes, ha valami nincs rendben az érveléssel vagy az anyaggal. Különösen érdekes helyzet áll elő, amikor nem a szűkebb szakmai berkekben történik ilyesmi, hanem esetleg valamilyen kívülálló személy teszi ezt valamilyen célból.
Pásztor István 2017-es év végi, a Hét Napnak és a hirado.hu-nak adott interjúiban utalt arra, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség tudja, mennyi vajdasági magyar él még ténylegesen ezeken a tájakon. Ezt nem másra alapozza, mint a 2018-as magyarországi országgyűlési választások kapcsán folytatott házaló kampányra, pontosabban az aktivisták jelentéseire, akik elsősorban a választási regisztrációra próbálták rábírni a magyar állampolgársággal is rendelkező délvidéki magyarokat. A pártelnök a Hét Napnak azt mondta, „sokan maradtunk”, és „még mindig közelebb vagyunk a 250 000-hez, mint a 200 000-hez“. Mindkét esetben azért hozzátette a biztonság kedvéért, hogy nem azt állítja, hogy nem mentek el sokan, de a csökkenés nem 35-40 %-os.
Ez nagyon érdekes, nem sokszor esik meg, hogy egy közszereplő valamilyen kitalálós játékra emlékeztető adatokat közöl súlyos kérdésekben. Minimum 225.001 fővel számolhatunk? Vagy többel? 10 ezer ide vagy oda, nem mindegy, jó, ha a pontos becslést közöljük. A Hét Napban mindenesetre lecsapta a magas labdát az újságíró. Fehér Márta szinte a „nép hangjaként” megjegyezte, hogy Torda kiürült, Magyarkanizsán pedig a VMSZ-es polgármester adott hírt a tömeges elköltözésről. Pásztor sportosan túltette magát az ellenérven, és elszigetelt esetekről kezdett el beszélni (ami önmagában nem is lenne ördögtől való, fontos a kontextualizálás!).
A pártelnök mondandójában persze kétségtelenül van egy megbecsülendő mozzanat. Nevezetesen, hogy legyen bármekkora is a közvélemény konszenzusa egy-egy népszerű témában, az még nem biztos, hogy kiállja az empíria próbáját! Magyarán: elképzelhető, hogy a vajdasági magyarok számának fogyásáról alkotott uralkodó kép sokkal inkább minősül morális pániknak, mint tudományos értelemben (is) megalapozott és igazolható ténynek. Ez, a kedélyek pontos adatokkal vagy legalább komolyan vehető becslésekkel való lecsillapítása a politikai elit fontos feladata lenne. Vajon erről lehet szó a mi esetünkben?
A „pártosság” kételyének (mondjuk tán azt, sajnos?) van alapja. A VMSZ-nek elsősorban a legkevésbé sem igénye az, hogy olyan társadalmi és politikai problémákról szólaljanak meg, amelyeket valami miatt képtelenek kezelni, példaként megemlíthetjük a vagyon-visszaszármaztatás ügyét. Nincs ebben semmi különös, hiszen kevés olyan párt van, amely hajlandó bevallani eszköztelenségét és tanácstalanságát, ha holnaptól kezdve például a Magyar Mozgalom kerülne vezető szerepbe, úgy annak is álmatlan éjszakákat okozna különféle társadalmi és politikai „bajok” kommunikálása.
Esetünkben aztán van két olyan megkerülhetetlen és aktuális körülmény, amely miatt a pásztori nyilatkozatra a gyanú komolyabb fénye vetődik. Az első, hogy a Prosperitati hatásáról zengett ódák logikájába nehezen illeszthető be, ha tényleg drámai a fogyás. Másodsorban pedig három hónap múlva a VMSZ minden eddiginél több szavazatot szeretne szerezni a Fidesznek a magyar országgyűlési választásokon, amiért ajánlatos kicsit kékebbre festeni az eget. Nagybetűs „Kampány” áll előttünk. Ezek masszív szempontok, nem lenne politikai párt a párt, ha nem számolna ezekkel.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy Pásztor nem először közölt ingatag lábakon álló adatokat. A 2016-os magyar népszavazást követően úgy nyilatkozott a Tanjugnak, mintha a vajdasági kettős állampolgárok 60 %-a szavazott volna. Ilyen értelemben úgy 108 ezer szavazat érkezett volna. Valójában a regisztrált szavazók 60 %-a, azaz bő 18 ezer fő szavazott, Pásztor azonban a szerb hírügynökségnek nem ment bele a valójában igen fontos részletek boncolgatásába. A szándékosan vagy jobb esetben véletlenül megtett nyilatkozatnak meg is lett a hatása legalább egy esetben: a Politika napilap egyik újságírója jegyzetében (Zorana Šuvaković: Poruke iz Budimpešte. 2016.10.3.) tényleg 100 ezer körüli szavazatra gondolt…
Persze hálátlan és nehéz dolog ma a fogyás tényleges mértékéről beszélni. Mivel aktuális és pontos kvantitatív felmérésekkel nem rendelkezünk, ezért tényleg csak a megérzésekre, adattöredékekre és a konszenzusra alapozhatunk. Azok pedig arra vezetnek, hogy a fogyás mindenképp jelentős, és sokan alighanem nem lepődnének meg a 200 ezres „végeredményen” sem. 1991 és 2002 között 50 ezer, az azt követő 10 évben pedig 39 ezer volt a csökkenés. Csak az uniós állampolgárságok – köztük a magyar – régióbeli elszívó erejét szem előtt tartva tényleg meglepetés volna, ha 25 ezren, illetve 10 %-on lenne az arány ebben a pillanatban. És akkor egyebek mellett számolni kell még a mortalitással, a csökkenő születésszámmal, az asszimilációval, valamint a tényleges lakónépesség arányával. 2022-re alighanem okosabbak leszünk, akkorra lesznek meg ugyanis az új szerbiai népszámlálás adatai. Mivel ott nem aktivisták házalására, hanem jóval komolyabb adatfelvételre alapoznak, a kép tisztább lesz. Jóllehet, akkor már senki sem fog emlékezni arra, hogy 2017-ben ki mit mondott…
Persze elképzelhető, hogy Pásztornak részben vagy teljesen igaza van. Hogy pontos számokkal rendelkeznek, csak nem beszéltek még a háttérről. Mert elfelejtette vagy nem tartotta ezt fontosnak. De azért hamarosan fellebbentik a fátylat. Mindenkinek az lenne a jó, ha ez így lenne, a legalább 225.001 magyar víziója viszonylag emészthető szám azoknak, akik gondterhelten szemlélik a történéseket. E cikk sem lenne ekkor több kellemetlenkedő kukacoskodásnál. Amíg azonban nem jönnek elő a bizonyítás farbájával, illetve arra független demográfusok és szociológusok nem adják valamilyen módon az áldásukat, addig a pártszeleken kívül állóknak marad a keserédes kétely.
Vataščin Péter írása a január 18-ai Családi Körben jelent meg.
