2016. június 5-én, éjfél után öt perccel szabadult fogságból az egykori holland alvilág maffiavezére, publikáló nevén; Robert Yugovich. 9 évig ült, ebből négy és fél évet a Kozma utcai, Budapesti Fegyház és Börtönben töltött, a másik négy és felet pedig a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtönben húzta le. És, hogy mi annak az oka, hogy én épp vele akartam beszélgetni? Nos, a kíváncsiságomat az interneten olvasott, nagyon minimálisan leközölt, ám annál érdekesebb és titokzatosabb személyisége mozgatta meg, és a neve mellett szereplő négy darab regénycím, amelyeknek ő maga a szerzője. Így aztán vettem hát a bátorságot, és felkerestem, majd feltettem neki a következő kérdéseket – igazán megtisztelő számomra, hogy a lent elhangzottakról szabadulása óta eddig még rajtam kívül egyetlen újságírónak és médiumnak sem beszélt.

Hová tért haza 2016-ban, kik várták otthon, és azok, akik kitartóan vártak, hogy viselték a mögöttük álló 9 évet, amit Ön a börtönben töltött, legyen szó akár családról, barátokról? Egyáltalán voltak olyan emberek, akiket a maffia banda tagjain felül/kívül a barátainak mondott? (Nyilván csak képletes a maffia bandás barát megfogalmazásom.)

A családom várt, a gyerekeim, és az élettársam. Persze akadtak új arcok, akik felkínálták a segítségüket, illetve hát a gyermekkoromban szerzett barátok is fel-fel bukkantak,  és mint tudjuk, ezek a kapcsolatok,  sokkal hosszabb szavatossági idővel bírnak, mint a felnőttkorban szerzettek.  Viszont kilenc év nagyon hosszú idő. A gyerekeim felnőttek. Hármuk közül a legidősebb a fiam, ő Hollandiában jár egyetemre, a középső a lányom, ő gimnazista, idehaza, Szerbiában tanul, és van még egy autista kisfiam, aki szintén Hollandiában van, mivel ott jobbak a lehetőségek, hiszen idehaza, de még Magyarországon sem elég jó a fogyatékkal élők fejlesztése, oktatása, nevelése. Mivel soha sem bírtam a tétlenkedést, szabadulásom után Topolyán létrehoztam egy Jail nevezetű clubot. A „maffia” barátokkal pedig nem foglalkozom. Lezártam azt az időszakát az életemnek. Ám, ahogy azt már említettem, 9 év borzasztóan hosszú idő, és leginkább ennek köszönhető az is, hogy a  gyerekeim anyjával szabadulásom után 1-2 héttel különváltunk. Végigcsinálta a 9 évet, de belefáradt, és nem volt már több ebben a kapcsolatban…

Hogyan telt el ez az elmúlt másfél év a szabadulása óta?

A nulláról kellett újjáépítenem az életemet. A legszomorúbb számomra még is az, hogy ez idő alatt, idekinn a világban szinte semmi sem változott, csak az irigy emberekből lett több. El kell ismernem, nehéz beilleszkedni ebbe az új életbe, ahol egyre kevesebb az igaz ember. Talán ezért is nem találom a helyem, Topolyán is csak egy évig bírtam..

Aki valaha huzamosabb ideig él szabad országban, annak ez a szerb-magyar életvitel, ahol egyre jobban kezd burjánzani az önkény, szinte megszokhatatlan. De ugye említettem, egyedül nevelem a kamasz lányom, és ő az, aki miatt itt vagyok, ezen a tájon. És remélem, hogy a közeledő egyetemi éveket már nem itt kell végigcsinálnunk.

Fél még Ön egyáltalán bármitől is ebben az életben?

Mindenkinek vannak félelmei. A félelem egy teljesen normális és szükséges emberi tulajdonság. Viszont nem rettegek semmitől sem, mert ahogyan eddig is, ezután is szembenéznek mindenféle akadállyal.

Mit jelent Önnek az írás? És az, hogy feszegeti a határokat szinte mind a négy könyvében feldolgozott, majd papírra vetett témákkal, az esetleg a múltjából megmaradt határfeszegető bátorságának köszönhető?

Az írás jelen esetben a szabadságot jelenti, ahogyan már a börtönben is azt jelentette. Az írásnak köszönhetem azt, hogy ép elmével tudtam szabadulni a 9 éves, szigorított fegyházból, ahol napi 24 órában, nyolc és fél éven keresztül egyes egyedül voltam, egy 6 négyzetméteres cellába zárva. Az írásnak köszönhetek sok új, nagyszerű embert és szintén az írásnak köszönhetem, hogy a világot színesebben látom, és nem mellesleg  gondolkodásra késztet és ez segít az agy fiatalon tartásában. Mindig is forradalmár voltam és soha nem tűrtem az elnyomást. A börtönben sem azért voltam a legszigorúbban őrzött rab,  mert annyira veszélyes lettem volna mint egy pszichopata gyilkos,  hanem azért, mert a hatalomra nézve voltam veszélyes. Míg körülöttem elfogadott tényként kezelte szinte mindenki – ügyvéd, bíró, ügyész, börtönparancsnok, smasszer, de a közvélemény is –  azt, hogy kínozzák, vagy verik a rabokat, addig én minden egyes alkalommal tiltakoztam. Az sem érdekelt, hogy három napig voltam kibilincselve a radiátorhoz teljesen mezítelenül. Rengeteget szenvedtem már azért, amiért állandó lázadó vagyok, de én egyszerűen képtelen vagyok hallgatni.

Mik a legnagyobb céljai?

Konkrét céljaim nincsenek. Szeretem a spontaneitást és szinte naponta találok valamit, amit meg szeretnék valósítani. Elmondhatom, hogy 45 éves koromra már szinte mindent átéltem és megéltem. Viszont egy állandó célom azért van az, mégpedig az emberekkel megismertetni az érem másik oldalát. Bár úgy érzem, ez inkább egy küldetés, mint sem cél.

Van-e csábítás az alvilág irányába, vagy a magánzárkában eltöltött 9 év az egy jó tanuló lecke volt?

Vonzalom mindig van az alvilág felé, hiszen az egy izgalmas világ… De nem a 9 év magánzárka, hanem az életfilozófiám volt az, ami eljuttatott oda, hogy felhagyjak a bűnözéssel.

Milyen érdekes, egy egykori maffiavezér szájából ezeket a válaszokat hallani. Robert szimplán a jobb élet reményében a kilencvenes évek elején kezdett vajdasági magyarként Szegeden dolgozni, kidobóként egy szórakozóhelyen. Itt került elsősorban olyan körökbe, amelyek az éjszakai élet mélyét meghatározzák, majd ezen körökből került a holland maffiózók mellé, ahol vezetővé nőtte ki magát. Akkoriban sokkal komolyabban hangzott, az egyébként nagyon sokféle nyelvet beszélő, és nemzetiségből álló csapatot „szerb maffia bandának” elnevezni. A drogkereskedéssel foglalkozók csapata végletekig terjedő mennyiségű anyaggal, végtelenül sok országot járt be. Az ekkor szerzett élmények ihletik a kezei alól kikerülő jobbnál jobb történeteket. Azt gondolom, hogy mérhetetlenül nagy bátorság volt 2005. nyarán feladnia magát, az akkor „barátoknak” nevezett emberek ellen vallani, szembe menni a hatóságokkal, csak és kizárólag azért, annak a reménynek a tudatában, hogy hátha kap az élettől egy új esélyt és élhet tovább, valamikor, valahol, egyszer csak úgy szabadon. Hát ezen esély megadatott a letöltendő büntetés után, ami ugye annak ellenére nem maradhatott el, hogy feltárta a titkokat, és lebuktatta a bűnszervezetet.

Az élet egy-egy helyzete nagyon érdekesen formálja az embert, én azt gondolom, hogy Robert egy végtelenül barátságos, pozitív és kedves ember. Ez pedig annak is köszönhető, hogy megjárta a poklot, és pontosan tudja, hogy innentől kezdve nincs más hátra, mint előre. Tisztességgel, becsülettel, és szabadon él. Kívánom, hogy maradjon ez így, még nagyon sokáig!

Vendégszerző: Pósa Tamara

Nyitókép: nol.hu