Tank és látogatók a budapesti Terror Házának belső udvarán az áldozatok egy részének arcképével (Fotó: Szappanos Veronika)
A magyar Országgyűlés 2000-ben nyilvánította február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává. 1947-ben ugyanis azon a napon tartóztatták le a megszálló szovjet hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A kommunizmusnak azonban sokféle áldozata volt: az elhurcoltaktól és bebörtönzöttektől a meggyilkoltakon át a lelkükben megnyomorítottakig. És ezeknek az áldozatoknak egy jelentős része éppen a szovjet típusú bolsevik pártok saját soraiból került ki, vagyis „a forradalom felfalta” saját kivívóit és híveit is.
Az emlékezésnek éppen Magyarországon van legnagyobb kultusza a volt kommunista országok közül, és ott hozták létre a leghatásosabb múzeumot is, méghozzá éppen az egykori Államvédelmi Hivatal épületében – amit ma a Terror Házának neveznek. Ez a múzeum minden évben az emléknapon ingyenesen látogatható.
Mivel sok áldozat közül lehetett volna választani, talán nem véletlen, hogy olyan eseményt szántak emléknapnak, amelyik a parlamenti választások kampányidőszakára esik. Így akár kimondatlanul is fel tudja azt használni az a tábor, amelyik a megemlékezést kitalálta.
Az idei emléknapon Áder János köztársasági elnök koszorúzott a Terror Házánál, Gulyás Gergely fideszes frakcióvezető pedig az ünnepi beszédet tartotta ugyanott. Rétvári Bence emberminisztériumi államtitkár a váci rabtemetőben emlékezett.
A magyar média jelentős része kiemelte Gulyás beszédének legköltőibb szakaszát, amelyben a hatalmi párt alelnöke megállapította, hogy a kommunista hatalom azoktól az emberektől tatott leginkább, akikről tudta, hogy számukra
„az életben a láthatatlan fontosabb a láthatónál, a szellem az anyagnál, a hit az erőnél, a lelki közelség a fizikai távolságnál, az eleve elrendeltség a hazugságból felépült akadályoknál”.
Ezt a nagyszerű gondolatot a mával is azonosítani tudja az, aki meg akarja érteni a láthatatlant, aki nem nézi le a szellem erejét a felhalmozott anyagi javakkal szemben, aki hisz abban, hogy a pillanatnyi túlerő hatalma nem eleve elrendelt, és akinek hite van ahhoz is, hogy a hatalmukat eleve elrendeltnek képzelők által hazugságokból épített akadályok legyűrhetők.
