Bármi és annak az ellenkezője is lehet a vasárnapi parlamenti választások végeredménye Magyarországon. Vagy akár egészen más is. Nincs közvélemény-kutató, amely felelősséggel merne jósolni – már amennyiben nem az a dolga, hogy buzdítson ezen vagy azon, netán amazon az oldalon, tartsa a lelket a hívekben, vagy csöppentsen reményt a csüggedőkbe. Mert ilyenek aztán akadnak szép számmal, kormányoldalon és az ellenzékben is.
A kormánypártok legsűrűbb, legsötétebb rémálma, hogy az ellenzék valamilyen módon összefog. Természetesen nem egy nagy közös koalíciós lista képében, hanem hallgatólagos (alkalmanként ki is mondott) visszalépések formájában – amire egyes egyéni választókerületekben már akadt is példa. Ugyanis a felmérések zömének eredménye egy dologban biztosan egyezik: nevezetesen abban, hogy többen vannak a kormányt leváltani akarók, mint azok, akik a maradást szorgalmazzák. Csakhogy a leváltáspártiak sokfélék: a Jobbiktól a Momentumig sorakoznak, s nagyon nem valószínű, hogy egymást sokkal jobban kedvelnék, mint a Fideszt. Az viszont elképzelhető, hogy egymást egy picit kevésbé tartják rossz megoldásnak, mint egy újabb Orbán-ciklust.
A kormánypárt viszont ennyifelé nem tud kampányolni, ezért aztán ott is összefogást hirdet, ahol egyébként nyomokban sem lelhető fel: igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy mindenki, aki nem a Fidesz-KDNP jelöltje, egységesen a haza elveszejtésére tör.
Orbán Viktor kormányfő ezt nagypénteki rádiós interjújában le is szögezte. Immár többedszerre, csak most egy újabb fenyegető felhang csendült fel szavaiban, amikor azt mondta: „Nagyjából kétezer fizetett ember dolgozik most Magyarországon azon, hogy az előttünk álló választások során meg tudják buktatni a kormányt. Információkkal, jelentésekkel, elemzésekkel rendelkezünk, így névre szólóan is tudjuk, hogy kicsodák dolgoznak Magyarország bevándorló országgá alakításán.”
Egy dolgot azért le kell tisztázni: többpárti, szabad parlamenti választásokon egy plurális demokráciában kormányt buktatni teljesen legitim és legális törekvés. A demokratikus, többpárti berendezkedésű államokban a mindenkori ellenzék célja a mindenkori kormány megbuktatása. Erről szól a politika. Ha kellő számú embert az ellenzék meg tud győzni a maga igazáról, akkor a kormány megbukik. És ezt hívják demokráciának. Arra is van persze példa, hogy ilyesmi meg sem történhet – csak éppen azokat az államokat nem tekintjük demokratikusnak.
És igen, fizetett emberek dolgoznak a kormányváltásért; elvégre minden parlamenti pártnak vannak fizetett képviselői, akik azért dolgoznak, hogy megbukjon a kormány. Őket a központi költségvetésből fizetik, éppen ezért a munkáért. Így aztán még kevésbé érthetőek a kormányfő kijelentései – leszámítva azt, hogy szavai hagynak némi rossz szájízt.
A magyar választási rendszer olyan, hogy az, aki nyer, az nagyon nyer, még ha a szavazattöbbségnek meglehetősen kis hányadát is tudhatja a magáénak. Tulajdonképpen relatív kisebbséggel is lehet iszonyatos többséget szerezni, amennyiben az ellenfelek kellően szétaprózottak. Ez tény, ahogyan az is tény, hogy a rendszert a Fidesz faragta ilyenné.
Magyarország olyan brutális kampányt él meg ezekben a napokban, amilyet még valószínűleg soha. Politikusok gyermekeit drónnal figyelik meg egyesek, mások „sajtósokat” játszva halott politikusok egykori plakátjait ragasztgatják ki, hogy aztán a kamerákba mondhassák saját megrökönyödésüket, miszerint az ellenfél „nem tiszteli az elhunytakat sem” (aztán, amikor lebuktatják őket, sietve kereket oldanak), egyes médiumok már attól sem riadnak vissza, hogy tragikus gyilkosság áldozatait nevezzék egyik-másik politikus titkos szeretőjének – és ez csak a húsvéti hétvége „termése”, amikor mindenki érezhetően „lejjebb csavarta” a kampánytevékenységét.
Soha ennyire durva és kegyetlen, karaktergyilkosságokkal, fél- és negyedigazságokkal operáló kampányt nem látott még Magyarország. Lenni vagy nem lenni kérdéssé degradálódott a tét, noha azt bizonyossággal állíthatjuk: bármi lesz is az eredmény, április 8-a után egyszerűen április 9-e következik. Lehet, hogy egy újabb mandátummal megbízott Fidesz-kormánnyal, de az is elképzelhető, hogy valamely, eddig ellenzéki formáció alkotta kabinettel. Akárhogyan is történik: nem szűnik meg az ország, nem veszik el Arany és Petőfi nyelve, a lányok továbbra is miniszoknyában meg köldököt villantó haspólóban feszítenek majd a kánikulában (burka helyett), és sokkal nagyobb veszélyt jelentenek majd rájuk a magyarul beszólogató izzadt, tesztoszteron-túltengésben szenvedő nemzettársaik, mint valami imaginárius ellenség, amely természetesen nem foglalja el Pannóniát. Magyarország lakosainak zöme muzulmán embert továbbra is legfeljebb akkor lát majd, ha lelkes követője a Szulejmán című sorozatnak, a migránshordáktól rettegőknek meg természetesen továbbra is több száz kilométert kell majd utazniuk, ha külföldit akarnak látni.
Egy dologban viszont mindenképpen változásra van szükség április 9-én: létre kell hozni, vissza kell állítani valahogy Magyarországon és az egész magyar nemzeten belül a politikai békét.
Tudatosítani kell a szemben álló felekben, hogy nem ellenségei, csak politikai ellenlábasai egymásnak, akik nem engedhetik meg, hogy családok essenek szét, barátságok szűnjenek meg a politikai hovatartozás miatt.
Újra kell tanulni, hogy a másként gondolkodás nem bűn, hanem egyszerű adottság. Fel kell éleszteni a vitakultúrát, amely épít, s nem a földbe döngöli a másikat, újra kell honosítani az elfogadást, annak elismerését, hogy akkor is joga van a léthez a másiknak, ha nem úgy gondolkodik, mint mi.
Minderre szükség van, függetlenül attól, hogy ki szerez parlamenti többséget vasárnap. Mert ez a nemzet ennyi gyűlölködést egyszerűen nem bír el.
