Régóta tudjuk, hogy a vajdasági (másoknak: délvidéki) magyarság lelkének tükre a Magyar Szó. Így volt ez a szocializmusban is, saját magukat kiáltva ki a világ legjobb magyar nyelvű napilapjának. Ez az önkép azóta sem változott nagyon, nem is oly nehéz, amikor megszűnt a Népszabadság, a Magyar Nemzet és még sorolhatnánk.

De érdemes például Németh István riportjait újraolvasni a negyven-ötven éves lapszámokból, illetve köteteiből. Még azt sem mondanám, hogy ott a vörös farok, sőt, a vajdmagy riportírás doyenje – ha szociográfusnak nem is mondható – nagyon is rá tudott tapintani a lényegre: a szegénységre, az elvándorlásra, a magyarság nehéz helyzetére. És nem moralizált. Utólag persze sok mindenbe beleolvashatunk ezt-azt, mindenesetre 1972-ben a Gombosra kerülő jeruzsálemi arab orvosról írt, vagy a Jázovára került macedóniai törökről, aki magyar nőt vett el 1945-ben, megtanulta a nyelvünket, elvette a munkánkat, de a kultúránkat tisztelte, a honvágyról szóló magyar nótát dúdolt. A szerb telepesek sorsáról is megértéssel szólt Németh.

De mi van ma? A lap régóta lejtmenetben van. A legkevesebb a pártpropaganda, a sorosozás, bár gyomorforgató. Ez nyilvánvaló, és érdektelen. Az már érdekesebb, hogy a Prosperitati pályázatain nyert vállalkozókkal, családokkal milyen agitpropos interjúk készülnek. Vagy hogy milyen termelési riportok készülnek a külföldről hazatérő ifjakkal: lám, ott sincs kolbászból a kerítés, nehéz beilleszkedni. Erre még azt mondhatjuk, valamiféle értékrendszer mentén készülnek: a magyarok boldoguljanak itt, a párt segít, lesz lóvé, fiatalok, gyertek haza.

Ám az igazán figyelemre méltó az, amikor azt látjuk, hogy a szerkesztők „nem tudják, de teszik”. Azaz amikor a fent vázolt világképet kellene folyton igazolni, de mégis kilóg a lóláb. Vegyük csak elő a 2018. április 28-29-i lapszámot, annak Hétvége mellékletét.

Először is olvassunk el egy egész oldalas interjút, amelyet egy püspökladányi hölggyel készített Shelnik Ágnes. Az apropó, hogy G. Nagy Lilla Imola a Délvidék titkai (Mit ér az ember, ha magyar) címmel írt könyvet, bár még Szerémségben sem járt. A párja topolyai, így került ide.  A neten ilyen nevű hölgy egyébként nem található, ami nagyon furcsa, csupán egy YouTube-videó bizonyos Szép tévé produkciójában a topolyai könyvbemutatóról.

Ebből tudhatjuk meg, hogy tíz évig modellkedett Milánóban, járt az USA-ban, a férje szintén modellkedett, vele tértek vissza Topolyára, parasztházat vettek és felújították. Testvérével pedig zenekart alapított, és Budapest terein nagy sikert aratnak – tudjuk meg. A videón pedig azt látjuk, hogy a két attraktív hölgy a Halászbástyánál ügyetlenkedik, előttük pár japán vagy keleti néphez tartozó hölgy táncikál röhögve. Ám az interjúból egy nagyon is öntudatos ember portréja rajzolódik ki, aki megmondja a délvidékieknek, hogy milyenek és hogyan kellene élniük:

„Én itt, a Délvidéken, a természetközeli élethez visszatérve leltem meg a boldogságomat. (…) Az emberek itt nem is tudják, milyen jó életük van, régen a paraszt ember megteremtett magának mindent, semmiben nem szenvedett hiányt. A kiskertemben megtermelem a vegyszermentes zöldségeket, a hormonmentes tojások, amit a tyúkjaim tojnak, Milánóban napi tíz euró kiadást jelentettek. A hazug hírekkel elérték, hogy egy olyan világba vágyakozunk, ami nem létezik. Az igazi gazdagság szegénységnek van feltüntetve, mi pedig a nyomorról álmodozunk.”

Tovább: „Meglepődve tapasztaltam, hogy sajnos a fiatalok többsége egyáltalán nem értékeli a hazáját. Talán, mert legtöbbjük nem is ismeri azt, nem tudják, micsoda kincseket rejt a Délvidék, és a gondolkodással is nagy baj van. Boldogságunkat csupán külsőségekben keressük, úgy látom, egyre nő azok száma akik szomorúan kezdik a reggelt.”

A könyvében megpróbálja visszaadni, „amire az élet engem megtanított, hogy ha elhagyjuk hazánkat, minden anyagi jólét ellenére elveszettek és magányosak leszünk. Ebben a kegyetlenül materializált világban nem vesszük már észre, hogy valójában gyönyörű helyen élünk, páratlan természeti kincsekkel.” Erre úgy jött rá, hogy párja dédapjának az újvidéki börtönből írt leveleit olvasta, aki aztán a Goli otokot is megjárta.

Természetesen nem kívánunk élcelődni azon, hogy a dédapa levelei sokkot okoztak, mindez érthető, akárcsak kíváncsisága a Délvidék (és nem a Vajdaság) iránt. A könyv egyébként elfogyott, nem is kapható, a neten kell rendelni, tehát azt nem olvashattuk el. De azért túlzásnak tűnik a Goli otokhoz hasonlítani a nyugati vendégmunkáskodást. És miért gondolja, hogy a fiatalok nem ismerik és nem is értékelik a szülőföldjüket? Ezek nagyon unalmas lózungok már, akárcsak az anyagiasságról szóló szentenciák is. Különösen úgy, hogy Milánóban mégiscsak tízeurós tojásokból készített rántottát, ha jól értem. Elég sok gazdag ember világosodott meg ugyanis már vidéken, és mondta fel ezt a gyatra szöveget a természetközeliségről, meg hogy nem minden a pénz. Persze, a pénz nem boldogít – főleg, ha nincs is. És ha már a természetről van szó: mi lenne, ha nem a budai várban muzsikálna, hanem a topolyai vágóhídba szagulna bele, és megnézné, mi van az ott csordogáló Krivajával?

Szóval, a Magyar Szóban a vajdasági magyarok először is egy magyarországi hölgytől kapnak kioktatást az életről – gondolom, anyagi problémái neki (még) nincsenek is, az efféle dumára akad amúgy elég vevő, már csak pár Coelho-idézet hiányzik.

De érdekes sem lenne ez az interjú, ha nem lenne egy másik a hétvégi mellékletben, ami ráadásul az első oldalon indul. Már a címe is megragadja figyelmünket: „Tehenekkel kelnek és fekszenek.”

Gergely József riportja egy padéi gazdáról és családjáról szól. Miután a férfi munkanélküli lett, a család gazdálkodásba fogott, hogy fiuk Szegeden tanulhasson. Történelem-teológia szakon végzett, másik fiuk maradt Padén, sofőrként dolgozik. A két gyerek, ha teheti, besegít a munkába. Az unoka is gumicsizmát húz már, bár kérdés, ki folytatja a gazdaságot. És hát nem könnyű ez az élet: „Mi ketten, a mamával, vergődünk a tehenekkel. (…) Itt nem lehet szabadnapot kivenni, se vasárnap, se ünnepnap.” Lassan már a gazda egészsége is tönkremegy, cukros, „kihagy a motor”, nem is érdemes számolgatni amúgy, és „csak az foglalkozzon a jószággal, aki szereti”. De a riporter inkább a gazda kedélyességéről beszél. Föl sem merül a gazdaságosság, az embertelenül sok munka, bár a fiú kiiskoláztatása jó stratégiának mondható, és biztos nagy élmény volt, hogy legalább a diplomaátadásra elmehettek fél napra. De keretesben kapunk egy kis falusias pásztorképet is az ötven füsti fecskéről: „Az istállóba eddig a tíz fejőstehénhez tíz fecske jött vissza Afrikából.” Ezek nem csak „szemet-lelket gyönyörködtetőek”, de hasznosak is, több ezer legyet és szúnyogot pusztítanak el.

Egyébként 25 év munkaév után a 66 éves férfi 13 ezer dinár nyugdíjat kap, de nem siet felvenni, mert: „Előbb a jószágot kell ellátni!”

A két történet itt kapcsolódhatna össze. Előttünk egy hölgy, aki tíz évig nyugaton volt kénytelen a modellek keserű tojását enni, hogy aztán Topolyán világosodjon meg, és mondja el a délvidéki magyar fiataloknak, mi a teendő, mi az értékes, és miért zsákutca nyugaton élni. Hiszen – így a másik riport üzenete – akár tehenekkel is lehet kelni és feküdni, még ha nem is gazdaságos, vagy nem tudni. Ez a teljes élet,  ráadásul jönnek a fecskék is, Afrikából (jó, ezek nem azok a migránsok…) Kit érdekel az, ha lassan hetven éves leszel, a nyugdíjad 100-pár euró, amikor ingyen eheted a saját organikus tojásodat? A munka, a mozgás napkeltétől napnyugatig pedig jót tesz a vérnyomásnak és a cukornak, ezt mondják az orvosok is.

Hogy négykézláb görnyedve egész nap az ötvenfokos fóliasátorban – amit a Prosperitati hiteléből lehet megvenni – jó dolog, más riportokból is tudjuk. A kőkemény, embertelen fizikai munka istenítése nem új dolog a lapban, nyilván még nem próbálták a szerkesztők-riporterek. Értem én, hogy az organikus kertészkedés és a családközpontúság jó és fontos, de a hülyeségnek, a paraszti munka idealizálásnak is van határa. Ez látszik ebből a két cikkből, de ne csodálkozzunk.

A kérdés már csak az, hogy Németh István és kollégái, mint Dudás Károly is (!), 30-40-50 éve miért jártak nyitottabb szemmel a világban, és miért nem keverték a szezont a fazonnal, miért látták józanul a problémákat? Még akkor is, ha mindig betértek a helyi kocsmába leöblíteni az út porát – mint arról riportjaikban ők maguk számolnak be. Vagy már előtte ott érdeklődtek.

Talán nem ártana, ha a Magyar Szó újságírói is ezt a módszert követnék.

Vendégszerző: Szerbhorváth György