Szerencsémre, vagy sem, de akad a környezetemben bőven azokból az emberekből, akik tudnak még rajtam felül beszélni a két-három laki életről. Rengeteg ismerőst, barátot és családtagot tudnék megszólaltatni, ám első körben mégis a barátnőimmel veséztem ki azt, hogy ők miért is választották az anyaországot.
Itt vagyok otthon
Az országot, ahová születtem, 1996-ban Jugoszláviának hívták. A tartománynak, amelyhez a falvak és a város, ahol nevelkedtem, és ahol olyanná váltam, amilyenné válnom kellett, Vajdaság a neve. Az alapmentalitás és a környezet által kialakított szokások, a velük járó hagyományok pontosan ugyanolyan hatást gyakoroltak a szüleimre, miközben engem nevelgettek, mint amilyen hatást gyakorolt annak idején mindez az ő szüleikre.
Gyakran szóba kerül ugyanis, hogy mennyire érdekes és egyben különleges irányokat is vett az életünk az elmúlt évek terveihez képest. Legtöbben már azon a bizonyos határon túl vagyunk, és csak kevesen maradtak közülünk odahaza. És ebből a mondatból pontosan kiderül, hogy jelenleg én is itt tartózkodom, pedig péntek van, de nem megyek haza, mert nincs miért és nincs kiért. No persze, az enyém az egy igen speciális eset – vagy nem feltétlenül –, én sem tudom, a lényeg viszont az, hogy valóban gyakran töltöm már a hétvégéket is itt, Szegeden. Pontosan úgy, mint ahogyan a barátnőim is, akik tanulnak vagy dolgoznak itt, Magyarországon, itt az anyaországban, és nem odahaza. És hogy miért, azt szívesen osztják most meg a vajdasági olvasókkal is;
Flóra (24 éves): Azért döntöttem úgy, hogy Magyarországon vállalok munkát, mert számomra Szeged mindig is vonzó város volt. Csodálatosan szép és meglehetősen fiatalos. No persze, nem mondom, hogy a csönd városával bármi baj lenne, sőt, nagyon is szeretem, de azért ez az élet itt igen más. Itt folyamatosan mozgásban van az ember, nem lehet nem pörögni. Itt látok lehetőséget a szakmai fejlődésre. Itt egy fokkal nyugodtabb szívvel vállalhatok majd gyermeket.
Ágnes (22 éves): Én azért döntöttem úgy, hogy Szegeden folytatom tovább tanulmányaimat a középiskola befejeztével, mert szerettem volna a már meglévő szakmámtól teljesen eltérővel foglalkozni, ám arra, hogy mindezt kitanuljam odahaza, Vajdaságban nem volt lehetőség. Csak és kizárólag az ország fővárosában, Belgrádban tudtam volt szociális munkásnak tanulni. Ezzel viszont több gond is volt, elsősorban nekem személy szerint nem sikerült elsajátítanom a szerb nyelvet, másodsorban meglehetősen messze van Belgrád az otthonomtól, Magyarkanizsától. És természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lett volna ennek komolyabb anyagi vonzata is. Ám azzal, hogy a határon túlra kerültem, a tanulmányok mellett számtalan lehetőség tárult elém az élet más területein is. Gondolok itt mondjuk olyan diákmunkákra, amelyeket egész jól megfizetnek, és amelyeket még szeretek is csinálni. Vagy például olyan ösztöndíjakra, amelyekről azt mondhatom, hogy említésre méltóak lehetnek, nem beszélve arról a szabadságról, hogy a saját anyanyelvem használatával élhetem az életem mindenféle nagyobb gond nélkül.
Edina (21 éves): Részemről szó sincs arról, hogy félnék esetleg a szerb nyelvtől, annak elsajátításától és használatától, sokkal inkább arról van szó, hogy meg sem akartam tanulni, ugyanis kizárólag az anyanyelvemen való oktatás jöhetett szóba. Valamiért egyáltalán nem éreztem késztetést erre, ebből kifolyólag döntöttem hát úgy, hogy az anyanyelvemen tanulok tovább, magyarul Magyarországon. Szeged egy jó ugródeszka volt a budapesti élethez. Itt immár egy éve annak, hogy menedzseri asszisztensként dolgozom egy orvosi szaklapokat kiadó cégnél. Iszonyatosan jól érzem magam, és örülök annak, amit sikerült idáig elérnem. Látom a jövőmet itt, az anyaországban. Persze nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy külföldre költözzek néhány évre tapasztalatot szerezni és fejlődni. Ám abban is biztos vagyok, hogy ide térnék vissza, és itt élnék tovább.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a politika, a gazdasági helyzet, az egészségügy és a többi itt sem tökéletes. Tudjuk, hogy mindig is csak egy kisebbségként emlegetett rétegei leszünk ennek a társadalomnak. Megkaptuk már, hogy szerbek vagyunk. Tudjuk, hogy nem szabad elfelejtenünk, hogy honnan jöttünk, tudjuk, hogy szeretni kell a hazánkat, és értékelni az ott megtanult kétféle kultúrát. És azt is tudjuk, hogy nem hagytuk volna mindezt odahaza, ha lettek volna lehetőségeink, olyanok, amelyek itt még vannak, és amelyek egyelőre a mi számunkra elegek. Ezért aztán bevállaltuk a kétlakiságot. Bevállaltuk, hogy két-három hetente járunk haza, bevállaltuk, hogy beilleszkedünk, bevállaltuk, hogy alkalmazkodunk. Bevállaltuk, hogy kettős állampolgárok vagyunk, és bevállaltuk, hogy nekünk ez jutott.
Pósa Tamara
Az írás a legolvasottabb vajdasági magyar nyelvű hetilapnak, a Családi Körnek az április 19-ei számában jelent meg.
