Hároméves fiunk úgy kezdett beszélni, hogy „ezt akarom”, „azt akarom”, „most akarom”, mi pedig rendre kijavítjuk, hogy nem „akarom”, hanem „szeretném”, „légy szíves” stb. Ön viszont azt írja a Kisgyerekek, óvodások című könyvében, hogy ne javítsuk ki, mondja nyugodtan, hogy „akarom”. Miért?
Mert ez az igazság. Ő akarja, nem szeretné. Ne neveljük képmutatásra! Egy ilyen kisgyerek most van a dackorszakban, számára ez a kor a saját akarat gyakorlásáról szól. Leválás a szülői burokról. Ki kell bírnunk, mert később jön egy sokkal erősebb dackorszak, a kamaszkor, amikor már ölni tudna a tekintetével. De ha normális vagyok a kamaszommal, ha szabadon engedem, akkor egy idő után ezekből a szemekből egy kedves fiatal felnőtt fog visszanézni rám. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy csak 20–23 évesen. Szóval ne akard megtörni a gyerek akaratát, legyél büszke arra, hogy akar.
Kisgyereket arra ösztönözni, hogy tartson rendet a játékai között, és rávenni arra, hogy egyen rendesen az asztalnál – ez is hiba?
A legsúlyosabb hibák egyike! Ha szép evésre akarjuk nevelni a gyerekünket, az pokoli lesz. Ne habzsolj, ne piszmogj, ne játssz az étellel, húzd közelebb a tányért… Borzalom! Így rontjuk el a közös étkezés hangulatát. Egyen úgy a gyerek, ahogy tud és akar, és egyen azt és annyit, amit és amennyit akar. Ha nem eszed meg a levest, nem kapsz húst! Miért? Azért, mert én, a szülő szeretem a levest? Az evésből nem kell problémát csinálni. Alfréd, a gyerekem kilencéves volt, amikor a nagynénje elvitte két hétre. Azzal hozta vissza, hogy milyen szépen eszik ez a gyerek. Nem akartam elhinni. Alfréd? Hiszen borzalmasan eszik! Leültünk az asztalhoz, hát látom, hogy ugyanolyan csúnyán eszik, mint eddig. De kiderült, hogy tud ő szépen enni – csak épp a nagynéninél. Miért? Mert mi, a szülei szépen ettünk otthon, és megtanulta tőlünk. Nem kell szép evésre nevelni a gyereket. Mi együnk szépen, és megtanulja tőlünk.
Mesét nézhet?
Kezdjük azzal: a látott mese nem mese, a jó mese csakis a hallott mese. Mert mesehallgatás közben ugyanaz történik, mint játék közben: belső képkészítés. A gyerek belső képeket készít a hallott meséhez, látja maga előtt. Ezt csinálja játék közben is. Apa, ne lépj a szőnyegre, mert az a tenger! Ha a gyerek eleget játszik, és elég mesét hall, akkor kevesebbet szorong, s az agressziós szintje és a depressziós hajlama is csökken. A mese gyógyít. Ma nagyon sok gyerek úgy kerül óvodába, hogy nem tud játszani és nem tud mesét hallgatni, mert otthon állandóan a képernyőre meredt. A külső kép azonnal leállítja a belső képkészítést! Aki minden nap hall mesét, az iskolába lépés idejére anyanyelvi fejlettségben másfél évvel előzheti meg a többieket. Márpedig az anyanyelvi fejlettség a szuverén gondolkodás alapja. A rátapadás a képernyőre súlyos probléma, az óvodások központi idegrendszerére nagyon káros, s az iskoláskorúaknak is csak korlátozott hozzáférést kellene engedélyezni, limitált időben, napi húsz percet, és – legalább ennyire fontos! – valamelyik szülővel együtt. A tévé ne elektromos bébiszitter legyen!
Ma már nemcsak a tévéképernyő van a lakásban, hanem ott a számítógép, a tablet, az okostelefon. Azokkal mi a helyzet?
Egy angol tudományos közlemény azzal a meghökkentő címmel kezdődik: okostelefont vettél a gyerekednek? Miért nem vettél hozzá mindjárt egy gramm kokaint is? Az agyfiziológiai vizsgálatok során ugyanis az derült ki, hogy az okostelefon olyan függőséget alakít ki, mint a kokain. Ez komoly fenyegetés. Megkerülni nehéz, de nekünk kell példát mutatnunk azzal, hogy felelősen is lehet használni. Amikor a nyolcvanas évek végén Nyugat-Németországban jártam, egy ötgyerekes családnál vendégeskedtem. Vasárnap ebédidőben ültünk az asztalnál, beszélgettünk, amikor a szomszéd szobában csörögni kezdett a telefon. Az ajtó nyitva volt, de senki meg se rezzent. A telefon újra csöngött, akkor sem állt föl senki. Miért? Mert a vasárnapi ebéd, a családi beszélgetés fontosabb volt. Kérdem én: ma hogyan használjuk a telefonunkat? Ismerjük a mértéket? Vagy állandóan előkapjuk, megnézzük, olvasgatunk és böngészünk?
Egy angol tudományos folyóiratban, a Lancet Psychiatryben két pszichológus azt javasolta a szülőknek, jobban teszik, ha elárulják a gyereknek, hogy sem a Jézuska, sem a Mikulás nem létezik, mert a kegyes hazugság többet árt, mint használ. Amikor ugyanis a gyerek rádöbben arra, hogy a Jézuska nem létezik, akkor úgy érezheti, éveken át becsapták, hazudtak neki, és megrendülhet a bizalma a szülőben. Minden helyzetben igazat kell mondanunk a gyereknek?
Én ezt lazábban kezelném. Ha azt hallja az oviban, hogy nincs Mikulás, és megkérdez erről engem, akkor elmesélem neki Miklós püspök történetét, ami a Mikulás-mítoszt ihlette. A gyerekek szeretnek ajándékot kapni, szeretik a rejtélyes eredetű meglepetéseket, de nem kell dogmatikusan ragaszkodni ezekhez a rítusokhoz. Úristen, a gyerek meglátta a karácsonyfát az erkélyen! Na és? Csináljuk viccesen, játékosan, ne görcsöljünk rá, de a szép hagyományt őrizzük meg.
A középiskolában bemagoltatták velem a benzolgyűrű képletét vagy a termodinamika második tételét, de nem tanítottak meg arra, hogy feltaláljam magam a New York-i metróban, nem tanítottak meg a környezettudatos életre, a médiatérben való tájékozódásra, a kritikai attitűdöt pedig egyenesen büntették. Mit tanácsolna egy mai középiskolásnak?
Azt, hogy öt dologra lesz szüksége a következő évtizedekben: értő olvasásra, írásra, elemi számolásra (nem a rengeteg marhaságra, amit matematika címén tanítunk ma), számítógép-használatra és angol nyelvre. Fontos lesz a kritikai érzék és a kreativitás. Amit ma követelnek az iskolában, az sajnos minden kreativitást megöl. Csiffáry Gabriellának jelent meg egy nagyszerű könyve, Magyarázom a bizonyítványom, nyolcvannyolc híres magyar embert tárgyal, és kiderül, hogy túlnyomó többségük elképesztően rossz tanuló volt! Fekete István megbukott természetrajzból, Eötvös Loránd pedig elégségesre végzett fizikából – aztán fizikai Nobel-díjra javasolták. Nem kell mindenáron jó tanulónak lenni. A tehetség nem jó tanuló. A tehetség deviáns.
Budapesti ismerős meséli, hogy gyerekek hintáznak a játszótéren, s egy kislány önfeledten azt kiáltja: Állítsuk meg Brüsszelt! Mosonmagyaróvári ismerősök gyermeke azzal jön haza az oviból, hogy Soros György az ördög, s egy tanulmányban olvasom, hogy a plakátkampány hatására a „migráns” ma már ugyanolyan szitokszó a gyerekeknél, mint a „cigány” vagy a „buzi”. Mit gondol erről?
Magyarországot egyszer már megbolondították, akkor antiszemitává tették, és hatszázezer magyar hazafit irtottak ki, mert zsidóknak minősítették őket. Ma migránsozás folyik. Adolf Hitler a Mein Kampfban pontosan leírta: ha választást akarsz nyerni, pécézz ki egy embercsoportot, egy kisebbséget, s arra irányítsd a gyűlöletet. Mi történik olyankor? Kikapcsolom az agykérget, amely mérlegel, dönt és kritikusan gondolkodik, és felszabadítom a kéreg alatti tartományokat, az érzelmek elsődleges központját, s ott van már nagyon közel a reptília agy, az agresszív őshüllő agy. Ezt nagyon könnyű felszabadítani, csak épp ezzel a gyűlölködéssel tönkreteszünk egy országot, egy népet, egy nemzedéket. Igen, a menekültkérdés komoly probléma, amit meg kellene oldani, de nem álválaszokkal, amelyeknek az a lényegük, hogy rettegjetek, majd a vezér megvéd benneteket. Magyarország egyszer már nagyon drágán megfizetett azért, hogy a rossz oldalra állt, Hitler mellé. Nem kellene Putyinhoz dörgölőzni, és újra elkövetni ezt a hibát.
Idén már nyolcvanhárom éves lesz. Gyakran gondol a halálra?
A jó halál kegyelmére vágyom. Lefordulni a székről, és vége. Ez nagyszerű befejezés lenne. A családtagoknak persze kellemetlenebb. Gondolok rá, igen. Az ember óhatatlanul is szembesül az elmúlással, a test öregszik, itt fáj, ott fáj. Ahogy a régi vicc mondja: ha elmúltál ötven, és úgy ébredsz föl reggel, hogy nem fáj semmid, akkor halott vagy.
Hogyan képzeli el a halál utáni életet? Mi van a halál után?
Nehezen tudom elképzelni, hogy minden megsemmisül, és nincs tovább. Materialista értelemben sem. Hiszen az ember víz és ásványi só. A halál után az egész elkezd lebomlani, és elemeiben megmarad: esőben, felhőben, növényben. Ahogy a népballada mondja: a szerelmesek sírján kinő két liliom, egymásba fonódnak, és úgy élnek tovább.
Michel de Montaigne írja: „Nem tudjuk, hol vár ránk a halál, ezért mi várjunk rá mindenhol. A halál gyakorlása: a szabadság gyakorlása.” Egyetért vele?
Zseniális idézet. Ha a halált gyakorolod, nem félsz. Mozart írta valahol az apjának: minden napodat úgy éld, mintha az volna az utolsó! Nagyszerű tanács, de nehéz megfogadni. Nekem legalábbis nem megy. Gyengék vagyunk ehhez, csetlünk-botlunk. Pedig így kellene.
Gazdag József
(Az interjú a Pátria rádióban elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)
