Az elmúlt év végén, november közepe felé borzasztóan felbosszantott, amikor megláttam Egri Emma írását, amely a fent olvasható címet viselte, kérdőjellel a végén. Azonnal a laptopom elé ültem, és önmagam számára is meglepő elánnal, és könnyedséggel bukott ki belőlem a reflexió. Továbbítottam a szerkesztőmnek, akivel aztán erősen gondolkodtunk is azon, hogy a következő héten lehozzuk, ám végül mégis amellett döntöttük, hogy jobb lesz, ha a bepöccenésből papírra vetett véleményemet megtartom magamnak. Behúztam hát az írást a Cikkek elnevezésű mappámba, és hagytam pihenni, egészen a mai napig…
Nem igazán jellemző ugyanis rám, hogy újságíró kollégáim munkáira a nagy közönség előtt reflektálok, de persze az igen, hogy jómagam is véleményt alkotok, amelyet legtöbbször a barátnőimmel, vagy a főnökeimmel osztok meg, ugyanúgy, ahogyan gondolom, teszik azt ők is, leginkább a hátam mögött, ritkábban a szemembe. Nos, ez viszont egy olyan bejegyzés, amit nem tudok szó nélkül hagyni a nyilvánosság előtt.
Elöljáróban annyit, hogy az írás a SZÓVAL ÜT nevet viselő blogon jelent meg, és ahol a szerző előszeretettel dolgoz fel sokakat érintő, mély, érzelmekre nagy hatást gyakoroló, megtörtént, valós eseményeken és tapasztalatokon nyugvó témákat.
Elismerem, hogy a mai világban a blogoknak kétség kívül óriási szerepük van, hiszen ez a felület pont egy olyan hely, ahol bátran, őszintén és szabadon meglehet fogalmazni bármikor, bármit, amivel aztán vagy nagyon sokan egyet értenek, vagy pedig nagyon sokan nem. Jelen esetben a feldolgozott témával, miszerint a magyar nem érti meg a magyart, én abba a kategóriába tartozom, aki nem ért egyet. Ennek ellenére természetesen tiszteletben tartom azt, hogy Emma – aki tudomásom szerint ezt a nevet álnévként viseli – véleménye az már pedig nagyon más, viszont engedje meg a kedves olvasó, hogy egyes részeit, saját tapasztalataim indíttatásából csak egy kicsit megcáfoljam.
És mindezt csak és kizárólag azért, mert az elmúlt napokban, amikor megláttam, hogy többek között az ismerőseim is újra osztani kezdték, és újra sokakhoz eljutott Emma munkája, bennem – még így félév távlatából is – újra ellenkező érzelmeket váltott ki. Tehát megerősítem, nem reflektálnék, ha teljes mértékben egyetértenék a cikkel, és azokkal, akik ezt előszeretettel osztják meg saját profiljuk alatt, a mindenki által jól ismert közösségi oldalon. Teszik ezt úgy, hogy közben – hozzám hasonlóan – ők maguk is teljes mértékben tisztában vannak azzal, hogyha az anyaország nem lenne egy befogadó, és elfogadó hely, akkor ők bizony nem dolgozhatnának és nem is tanulhatnának itt, Magyarországon, már pedig az említettekből akad itt bőven.
Ha nem értenének meg, és fogadnának el bennünket, vajdasági magyarokat, itt az anyaországban, akkor nem tanulhatnánk ingyen, hiszen tudnivaló, hogy jó eséllyel az odahaza elért szorgalommal a határon túlra érkezve, szinte mindenkinek sikerül az állami támogatásban részesült hallgatók közé kerülnie.
Ha nem értenének meg, és fogadnának el bennünket, nem érne többletpontot a felvételi eljárásban való jelentkezés alkalmával a tizenkét évnyi szerb nyelv tanulása, nem kapnánk rendszeresen a felsőoktatásban járó szociális ösztöndíjat, és az egyéb támogatásokat, amelyeket direkt nekünk, kisebbségben élő magyaroknak találtak ki annak érdekében, hogy könnyítsenek a helyzetünkön.
Ha nem értenének meg, és fogadnának el bennünket, vajdasági magyarokat, akkor nem igazoltatnának le közéjük közülünk való, kiváló focistákat, az iskolákban pedig nem alkalmaznának kiváló, vajdasági származású tanárokat.
Ha nem kerülnénk eléggé, pont eléggé közel egymáshoz, akkor nem segítenénk egymáson a buszon, a villamoson, a vonaton, vagy a trolin.
Ha nem kerülnénk közel egymáshoz eléggé, pont eléggé, akkor nem tanulná meg senki ideát, hogy živeli, nem járnánk el közösen szórakozni, nem innánk együtt a Vajdaságból áthozott vinjakot, és a méreg erős, már-már kerítésszaggató pálinkát, nem üvöltenénk aztán együtt a Bubamara című számot, amit a szerb származású Boban Marković, és remek trubačok muzsikálnak.
Ha nem kerülnénk elég közel egymáshoz, pont eléggé, nem jött volna el velem egy magyar barátom sem egy adott telefonos szolgáltatóhoz, hogy a saját nevére vegyen ki nekem egy telefonszámot, hogy ne csak szerb számom legyen (annak ellenére, hogy nem rendelkezem állandó magyar lakcímmel) – mert az igaz, hogy ez egy új, az anyaország által meghozott követelmény, de nem csak ránk, itt élő, dolgozó, és tanuló külhoni magyarokra, hanem minden külföldi vagy kettős állampolgárra is vonatkozik.
És még hosszasan lehetne az alábbi felsorolást folytatni, viszont teljesen felesleges, hiszen azt gondolom egyáltalán nem baj, ha nem egyeznek a politikai nézeteink, ha nem egyformán ejtjük ki azt a bizonyos e hangot, hogy igen is olykor nem értjük egymás szavait, hogy más a mentalitás és a világnézet. Pontosan nekünk, Szerbiába született, kettős identitások között nevelkedőknek nem kellene, hogy gondot okozzon az, hogy a magyar nem érti a magyart, ha úgy alakul. Nekünk, két piros kis útlevéllel rendelkezőknek nem kellene, hogy baj legyen, hogy el kell magyaráznunk kifejezéseket, és meg kell értetnünk magunkat.
És ugyan miért is kellene, hogy baj legyen, hiszen mi mind a két országhoz tartozunk, nekünk mind a két országban vannak jogaink és kötelezettségeink, és mind a két országban kötelességünk ezt gyakorolni, ha már megtehetjük, ha már ennyire különlegesek vagyunk. És azt gondolom, hogy mi teljes mértékben, és pontosan eléggé értjük egymást.
Pósa Tamara
