Néha úgy tűnik, hogy Aleksandar Vučić, Szerbia elnökének nincsenek valami szép gondolatai annak az országnak a népről, amely felett elnökösködik. És ez nemcsak az ellenzék képviselőire vonatkozik. Tudjuk, hogy a nemzet ellenzéki részéről nincs jó véleménye, s erre szinte naponta emlékeztet bennünket az elnök.
Aleksandar Vučić a Kurir napilap ünnepi számába adott interjúban kijelentette, a koszovói kérdés megoldása egyben az ő politikai pályafutásának a végét is jelenti. De nemcsak ezt mondta, hanem néhány szót a nemzetről is.
„A szerbek ilyenek. A szerbek nekem soha nem fogják megbocsájtani, hogy jobban élnek, és hogy béke van. Vagyis Szerbiában csak a vereségeket és a háborúkat ünneplik” – mondta Vučić, s hozzátette, ezt azért gondolja így, mivel ismer szerbeket, akik többek között soha nem ünnepeltek senkit, aki biztosította a jólétet és megőrizte a békét.
Aki nem él Szerbiában, az elnök állításai alapján azt gondolhatná, hogy minden szerb, illetve Szerbia polgárai – fogalom, amelyet az elnöknek nem sikerül elsajátítania – valamiféle vérszomjas primitivisták vagyunk, akik egyszerűen nem szeretnek békében élni, nem szeretik a kiszámíthatóságot és a fejlődést, nem szeretik a jó életet, körbe-körbe sétálnak puskákkal és késekkel felfegyverkezve, s alig várják, hogy harcba szálljanak valakivel.
Nem lehet azt mondani, hogy ilyenek nincsenek. Mondjuk olyanok akadnak, akik nem is olyan régen még háborúra bujtogattak, azzal fenyegetőztek, hogy egy szerbért száz muszlimot ölnek meg, olyanok, akik meglátogatták azokat a szerb katonákat, akik négy éven át ostrom alatt tartották Szarajevót, olyanok, akik megsemmisítették azokat a táblákat, amelyen talán annak az egyedüli embernek a családi és utóneve volt, akiben megvolt a potenciál, hogy Szerbiát kirángassa a 90-es évek sarából. És olyanok is vannak, akik nyíltan ünnepelték a háborús bűnösöket.
Ennek az országnak a polgárainak a többsége azonban nem ilyen. Nagyon sokan Vučić hatalma idején kivárták a szebb jövőt, de már másik országokban. Minden évben több tízezren hagyják el Szerbiát, s találják meg a békéjüket, elsősorban a lelki békét, valahol messze a világban. És ott senki nem hánytorgatja fel nekik, hogy lusták, hálátlanok, és, hogy nem tudják értékelni a messiás határtalan önzetlenségét, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy nekik, hálátlanoknak jobb legyen.
Szerbia polgárainak nagy többsége nem akar semmilyen háborút, s az egyetlen harc, amelyet nap mint nap megvívnak, az a harc a jelenlegi körülmények között folyatott életben maradásért, amely során az állam úgy kezeli őket mint a legolcsóbb munkaerő, amelynek csak minőségi pelenkára van szükséges.
Ez a többség, habár képes elhallgatni, amikor a legfontosabb lenne, a választásokon, még jól emlékszik arra, a 90-es években ki bujtogatta a szomszédok ellen, ma pedig úgy állítja be magát, mint egy békítő.
https://www.youtube.com/watch?v=QHfGtULnni8
Ez a többség ma azt is látja, hogy ugyanez a békítő nem nézne ki annak, ha nem engedné meg, hogy a saját soraiból egyesek ne bujtogassanak és ne szítsanak gyűlöletet más nemzetek és országok ellen. Az említett polgárok közül nagyon sokaknak joguk van a legundorítóbb hányingert érezni, amikor azt látják, hogy amikor az, aki annak idején aktívan részt vett az ország háborúba taszításában, ma azt olvassa a fejükre, hogy ők nem támogatják a békét.
Éppen ezért, ember, vigyázz, mit csinálsz! Egy sárga lapot már kaptál. Nem vagy jó. Lehet, neked az a szokásod, hogy a választásokon – ahogy éppen a kedved kívánja, úgy – cserélgeted a politikusokat, de az is lehet, hogy ez majd egyszer megváltozik, s közülük az egyik úgy dönt, új népet szerez be magának. Annyi minden történt az elmúlt öt-hat évben, amelyre korábban nem volt példa a történelemben, hogy miért ne lehetnének újfajta választások, amelyeken új népet lehetne választani?
Zoran Kesić és a Njuz.net csapata
