Reakció Kávai Szabolcs magyarkanizsai VMSZ-es tanácstag Facebookon megosztott, november 25-ét Vajdaság jelentős napjává emelő tartományi parlamenti döntéssel kapcsolatos gondolataira.
Mindig nagy érdeklődéssel olvasom, amikor a VMSZ-en belül valakinek megszólal a lelkiismerete, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy gyakran esek hasra a kellemes meglepetésektől. Ezúttal sincs ez másként, habár a szerző ezen jegyzetével kapcsolatban mindenképpen pozitívumként említeném, hogy írása nem tartalmaz uszító valótlanságokat a más pártállású magyar emberekkel szemben, ami a mai világban nagyon is megbecsülendő dolog, úgyhogy emiatt én is tiszteletemet fejezem ki a tanár úr előtt, akinek egyébként számos gondolatával egyetértek.
Ugyanakkor szerecsenmosdatásnak tartom az írását, pontosabban annak végkövetkeztetését, még akkor is, ha ő ezt esetleg nem annak szánta. Mondataival ügyesen manipulálja az olvasót.
Összefoglalnám röviden Kávai Szabolcs művének mondanivalóját a saját olvasatomban:
Történelmi tények hiteles felsorolása (ami majd hitelessé teszi a megszólaló további mondandóját is; a manipuláció egyik szabálya, hogy valódi tényekre (is) épüljön a mese, különben nem megy át) után jön az, hogy jajj, én meg nem nyomtam volna, szinte meg is vagyok sértődve (másik szabály: segítsük az olvasót érzelmileg azonosulni önmagunkkal, mert csak így fogja a végén a mi gondolatunkat a sajátjának érezni), pláne nem történelemtanárként (nem mellékes érzékeltetni, hogy nem vagyunk hülyék, ebben a kérdésben igenis kompetens személyként szólalunk meg), hiszen ez nettó történelemhamisítás [belső monológ: persze annyira azért nem vagyok felháborodva, hogy kilépjek a pártból: köptük mi már ennél jobban is szemközt a szavazóinkat], dehát én nem is vagyok jó politikus (ez egy rendkívül fontos, rettentően nagy manipulatív csavar a szövegben: ezt az állítást ellentételezi a folytatás, illetve ez készíti azt elő), bezzeg a jó politikusok (ez persze nincs kimondva, de logikailag úgy van fölépítve a szöveg, hogy az előzményből ez következzen!) nem kockáztatják meg az elért eredményeket, tehát mégis mennyire jó arcok már. Mert ugye a nagy történelmi megbékélés, az azé’ mindent visz.
November 25: Képtelen lettem volna igennel szavazni – írta egy VMSZ-es tanácsos
Kávai Szabolcs, a magyarkanizsai önkormányzat oktatással megbízott tanácsosa, nem mellékesen történelemtanár, megosztotta gondolatait a múlt heti eseményekkel kapcsolatban, amikor pártja, a Vajdasági Magyar Szövetség tartományi képviselői megszavazták, hogy a jövőben november 25. Vajdaság jelentős napja legyen, amelyet a tartományban megünnepelnek majd.
A teljes képhez szerintem hozzátartozik még egy-két részlet.
A VMSZ nélkül is bőven megszavazták volna a haladók meg a szocik ezt a döntést, úgyhogy abszolúte semmi szükség nem volt a VMSZ-es szavazatokra: ha úgy tetszik, nem múlt rajtuk a koalíciós nagy(szerb)testvér akaratának érvényesülése. A tartózkodás (ami ugyebár a diplomatikus nemet jelenti) bőven megfelelő válasz lett volna, mert annak az lett volna az üzenete, hogy nem értünk egyet veletek (haladókkal, szocikkal), meg ugye a saját szavazóinkat se akarjuk leköpni (a nem ránk szavazókat eddig is leszartuk, képviselőiket ott fúrtuk, ahol tudtuk), de azért nem fekszünk elétek keresztbe az úton, nem rúgjuk fel a szövetséget. Ehhez képest a VMSZ nyílegyenesen, szépen (ahogy a csillag megy az égen), a szokott rutinnal állt bele a haladók seggébe. Nincs új a nap alatt, a barik meg majd úgyis lenyugszanak egy idő után, ha elül a vihar. Függöny.
A nagy szerb-magyar megbékélést is érdemes egy másik oldalról is megközelíteni. Az utóbbi évtizedekben nem volt komolyabb egymásnak feszülés, a tettlegességig fajuló incidensek mögött pedig szinte kivétel nélkül olyan politikusok (illetve azok csápjai) sejlettek fel, akik dobszó mellett vezényelték le a horvátok, bosnyákok, albánok elleni háborúkat (szabadrablásokat). Az, hogy mostanra ezek a politikus kevesebb befolyással bírnak (vagy épp átöltöztek európéer ruciba, hogy aztán a VMSZ egyből rohanjon is a karjaikba), örömteli tény, de ennek nem sok köze van a VMSZ politizálásához, sokkal inkább ahhoz, hogy Szerbia a háborús években (meg az utána jövő bizonytalan időszakban) annyira vészesen legyengült, hogy mostanság egyik szomszédjával sincs (nem is lehet!) különösebben rossz viszonyban, mert egy újabb háborúban úgy roppantanák össze, mint a kifújt tojást (a Koszovó körüli cirkusz is csak színjáték, momentán senki nem érdekelt a feszültség teljes eszkalálódásában, mert az albánokat is meg a szerbeket is totál padlóra küldené egy embargó – de valahogy azért be kell söpörni a nacionalista szavazatokat, of course). Az EU-hoz való közeledés leginkább gazdasági kényszer, de abba a levesbe már csúnyán bele tudna köpni Magyarország, úgyhogy jöjjenek inkább a vergődő madarak meg a közös koszorúzások (meg persze másik oldalról a fideszes pénzmosás outsource-olása: sportcsarnokok, közvilágítás, etc.), aztán verhetjük a mellünket, hogy a nagy megbékélést mi értük el (függetlenül attól, hogy a legmagasabb körök pénzügyi érdekeinek megfelelően ez amúgy is bekövetkezett volna).
A végén a legfontosabb: ezzel az ünneppel a szerbek sincsenek előrébb. Azon belül konkrétan a haladók se. Nincs politikai haszna. Meg merem kockáztatni, hogy a legtöbb vajdasági szerb ember nem is hallott erről a témáról, de ha hallott is róla, magasról tesz rá, mert se zsebéből, se zsebébe. Na és itt jön a lényeg: ez az ünneppé tett dátum az itt élő népek közül kizárólag bennünket sért! A VMSZ mégis bevállalta, hogy tartózkodás vagy nem helyett igent mond rá. Mire volt ez jó a haladóknak?
Hát letesztelni, hogy a VMSZ meddig hajlandó elmenni – akár a saját szavazóinak érzelmeiben térdig gázolva is – pusztán azért, hogy megmaradjanak a bársonyszékei, illetve egy határozott magyar kiállással mennyire meri megkockáztatni ezeket a pozíciókat, ebből következően pedig a haladók mi mindenre tudják a jövőben rávenni a VMSZ-t a haladó érdekek érvényesítése érdekében (miközben a VMSZ a hazai pályán ébredő népharag miatt majd ismét a nagy szerb-magyar megbékéléssel takarózik, mint már annyiszor, amikor valami mocsokhoz asszisztált).
Mint láthattuk: bármeddig, semennyire és bármire.
Mindezen nézetkülönbségeink ellenére minden tiszteletem a tanár úré, aki fel merte vállalni a megszólalást ebben a mindenki számára kényes ügyben, és bár jó eséllyel nem fog az ellenzék zászlóvivőjévé avanzsálni, de szerintem akkor is korrekt, hogy a hivatalosan erőltetett VMSZ-es kurzussal, ha nem is szemben, de attól eltérő irányban véleményt fogalmazott meg nyíltan – és tegyük a szívünkre a kezünket: ilyesmire már nagyon-nagyon régóta nem volt példa, annyira zárttá és központosítottá vált ez a párt, amely egykoron a többségünk támogatását bírta.
Szeretném azt hinni, hogy a VMSZ-ben is maradtak még (legalább mutatóba) lelkiismerettel rendelkező emberek, és hogy Kávai Szabolcs jegyzete nem egy megrendelt, nagyon okosan terelő magyarázkodás volt.
Maradok tisztelettel.
Stephen Bozhen
Nyitóképünkön Kávai Szabolcs, a magyarkanizsai község oktatási tanácsosa
